Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1893
3 rövidebb, tüneményesebb, legendaszerű; a nagy lírikus már bálványa volt minden érző magyar szívnek, midőn a szabadságharcz zivatarában eltűnt szem elöl. Jókai pályájának delelőjére a forradalom után hágott. Akkor nyilatkozott meg bámulatos munkaereje, teremtő szellemének gazdagsága. S a két jóbarát, a magyar szív érzéseinek nagy tolmácsolója s a magyar szív nagy történetírója romokon keresztül, a síron keresztül nyújtott egymásnak kezet egy nagy, egy szent frigykötésre. Műveik a művészet más eszközeivel, de nem más hatással, ugyanazon ügyet szolgálták. Visszaadni a lelkeknek az önbizalmat, a sziveknek a reményt; lelket önteni a magyar társadalomba, felfegyverezni az önkényuralom befolyása ellen, mely veszélyeztette a nemzeti érzést, nemzeti nyelvet s 1848 alkotásaiban való bitet s vele nemzeti lételünket: ime a nagy czél, melyet minden íróink között Petőfi és Jókai müvei szolgáltak legsikeresebben. Azok a kisebb-nagyobb történetek, melyeket a nemzet mesemondója, mint Jókai magát elnevezte, utánozhatatlan bájjal mesélgetett, nem csupán egy-két óra kedves időtöltése voltak. A bennök lüktető élet, a belőlük kisugárzó szellem komoly intéssel fordult a nemzet gondolkodóbb részéhez. Azt hirdette, hogy a hazafi fájdalomnak megvan a maga joga, a maga szentsége, de megvan határa és kötelessége is; hogy a könyek és sóhajok sziklája tövében férfias elhatározásnak kell fakadnia; hogy a régi nemesi világ örökre letűnt, a magyar életnek át kell alakulnia az igazi demokráczia és 1848 szellemében. Töröljük hát le könyeinket, melyek tiszteletre méltó forrásból fakadtak, de mindennapos fitog- tatásuk komédiás szemébe való; míveljük az áldott földet, tanuljuk el a technika csodáit, teremtsünk ipart, ápoljuk a nyelvet, az irodalmat, a művészetet. Jókai az egyetlen írónk, ki Petőfivel lépést birt tartani a külföld figyelmének, rokonszenvének, becsülésének irodalmunk és nemzetünk számára való meghódításában. Tegyen róla tanúbizonyságot az európai nyelveknek ama hosszú sora, melyekre müveit lefordították, s az európai népeknek azon ítélete, hogy e fordítások által szellemi kincses házuk gazdagabbá lett. Bizony úgy tetszik nekem, hogy a két jóbarát szelleme ölelkezik a mai napon, mint bajtársak szoktak egymás győzedelmi ünnepén. Kedves tanuló ifjúság! Nekünk nincs Capitoliumunk, mint volt Kómának; mi nem kísérhetjük fel a triumphatort Jupiter templomáig, az isten szobrának lábáig. A magyar nemzet hálájá1*
