Evangélikus gimnázium, Budapest, 1880
22 tudat ereje fejük, mindjobban ismeri fel magát s ez erejének felismerése az öntudat egyedüli öröme. A fájdalom annálfogva a negatívum, positivum csak az öröm, azaz a fájdalom csak az örömön jelentke zhetik. Azért ugyan az öröm még mindig indirectnek lesz tekintendő, sőt lehetséges az is, hogy az öröm sokkal csekélyebb és mulékonyabb, mint a fájdalom; de a positivum mégis az öröm és nem a fájdalom. Ezen belátás szükséges, ha az élet becséről ítélni akarunk ; s mégis sok philosophusnál hiányzik ezen viszonyok tiszta képe. Tévedés az, ha Platónnál egy oly élvezetet hiszünk lehetségesnek, melyet kellemetlen érzet ne előzött volna meg; ez tökéletesen gondol- hatatlan. De nagyon sok van megint mondva, ha Montaigne szerint azt véljük, hogy «notre bien-étre ce n’est que la privation d’etre mal», vagy ha Kanttal a fájdalmat állandónak, a gyönyört mu- lékonynak hiszszük. Még csekélyebb gondosságról s lélektani élről tanúskodik Schopenhauer tana, ki ebből az élvezet hiúságát (Nichtigkeit) s a kellemetlen érzetnek vagy fájdalomnak realitását vezeti le, míg állítólagos javítója, Hartmann, e visszásságot védi. Először is fájdalom és kellemetlen érzet nem egy és ugyanaz; továbbá pedig a kötöttségtől való megszabadulás nem a negatiónak üres negatiója, hanem egy oly tagadó tett (ha már kell negatiónak lenni), mely által az absolute positivum a negatio helyébe lép. Mert a kötött állapotból kiszabadult ösztön, fogjuk azt fel akárminek, természeténél fogva magát, azaz az ember lényegét újra azon térbe helyezi, melyet tőle külső ellenösztönök elragadtak. Hartmann úgy mint Schopenhauer azt hiszik, hogy az ösztön legfeljebb a régi status quo-ba tér vissza s hogy még ez sem következik be minden ösztönnél. Ez azonban csak puszta állítás, melyet az üres azonsági schemához mértek s quantitativ látszattal felruháztak, a nélkül, hogy valóban mennyiségi tapasztalatokon nyugodnék. Az ösztön a növekvés korában tettleg túlmegy a mindenkor épen elfoglalt terén; hogy öreg korunkban nem növünk, az nem bizonyos a fiatalság növekedése ellen. Vénségünkben annál inkább túl mennek szellemi ösztöneink minden határon, mennyiben vagyon s hatalom utáni törekvésekben mutatkoznak. Hogy az önzés határtalan, azt maga Schopenhauer hangosan s nagy nyomatékkai tanította s mégis úgy látszik, elfelejtette, hogy az önzés sikeressége nem lehet puszta restitutio, hanem ellenkezőleg mindig positiv terjeszkedés, gyarapodás kell hogy legyen.. Azért csekély ismeretet tanúsít az az ösztönök mechanismusáról, a ki a kielégedést negatívumnak veszi azért, mert a szükség negatiója; a kielégedés positivum,
