Evangélikus gimnázium, Budapest, 1880
21 tonos fájdalmaknak kitéve, mert a külvilág támadja, hanem azért is, mert ösztönei egymást használják fel s úgy egyik a másikban okoz hiányokat, a melyeket az öntudatnak kell megéreznie. Vagyis az ember ösztöni természetétől a fájdalom elválaszthatatlan. Az állati szervezet legtöbb szükséglete ilyen egyszerű módon nem elégíthető ki. Vannak ugyan szükségletek, melyeket az ösztönmaga iskielégíthet, de ezek csak a legfőbb ösztönöknél, a szellemieknél fordúlnak elő. így pl. bizonyos kérdéseknek, teszem geometriai feladatoknak megfejtése egyedül az értelmi ösztönből eszközölhető, a nélkül, hogy másfelé kellene segítségért fordulni.Ép úgy a mozgás ösztöne néha egyszerűen magából meríti az erőt, melylyel gátoltatását megszűntetheti. Az érzéki ösztönök azonban, valamint a vegetatív ösztön magukból nem nyerhetnek kielégedést. A szem látni, a fül hallani, a gyomor enni akar, — s egyikük sem bírja a tárgyat megteremteni. Mind ezen esetekben a ki nem elégítés a szerv romlásával, az ösztönrecessiójával jár karöltve; a barlangokat lakó állatok szemei hártyával benőtt foltokká törpül- nek, a gyomor összezsugorodik, ha foglalkozásuk nincsen. Hogy az ösztön ezen recessiója nem volt fájdalom nélküli, az bizonyos. Halálos félelmükben kellett az ösztönöknek centrumaikból az öntudat mélyeibe fúródniok, s csak mikor onnan sem nyertek segítséget, csak akkor nyugodtak meg, azaz megkötődtek véglegesen. Valamint tehát a vegetatív ösztön a szervezet szélső bástyája, úgy az öntudat a legbelsőbb végpontja az ösztönöknek. Ide menekülnek, ide térnek meg a balsors csapásai között; s az ember maga, mikor mindenfelől szorongatják, ezen nyugodt révben, találja az enyhülést. Az öntudat ép olyan, talán még kegyetlenebb sorsnak van alávetve, mint a vegetativ ösztön. A vegetatív ösztönt minden szerv rabolja meg; az öntudat azon forrás, melyet még a vegetatív ösztön is segít kimeríteni. Az öntudat keserves sorsa az, hogy csak megkötés által ébred fel; s az öntudatra, ébredés az első fájdalom, mely azontúl permanent tényezője az emberi életnek. Mert az öntudatba csak más ösztönök hiányai jutnak ; az ösztön olyan, mint a hálátlan gyermek, csak rongyosan tér meg szülei házába. Minthogy pedig az öntudat magáéinak ismeri ösztöneit, azért azoknak hiányai — az ő fájdalmai s az öntudat csak a. maga fájdalmát szűnteti meg, mikor az ösztönök hiányait fedezi. Ezzel azonban nincs mondva, hogy a fájdalom teszi az ösztöni életnek végpontját. A fájdalom csak átmeneti pont, melyen túl kell vergődnünk, ha elveszni nem akarunk. Az öntudat minden megkötése ellen annak rejlő ereje kilép s a megkötést megszünteti: azaz az ön
