Evangélikus gimnázium, Budapest, 1880
11) sarkalatos pontokat kell megtartani. Ha az ösztönnek, mint reális létezőnek, megvan a maga jelentése és sajátságos tartalma, akkor az ösztönnel bizonyosan semmi olyas nem történhetik, a mi tartalmát lényegileg megváltoztathatná. A létnek azon törvénye, hogy soha nem - létbe át nem csaphat, az ösztön változatlan maradását követeli. Az ösztönön ennélfogva csak formai változás eshetik meg s ez, mivel természete szerint tért szerezni igyekszik, csak a térszerzés sikerültében vagy nemsikerültében lelhető. Azaz: az ösztön vagy kifejlik úgy, a hogy természete kívánja, vagy e kifejlésében gátoltatik, megakad. Az első esetben a neki megfelelő térbeli nagyságot éri el, a másikban kiszorul helyéből, s középpontjába menekül, hogy ott, mint rejlő energia, maradjon addig, a míg kedvező alkalommal a természetellenes állapotából kiszabadúlliat. Az első eset az ösztön kiszabadulása, kifejlése, kioldódása; a másik az ösztön kötöttsége. A kiszabadulás azonban ép oly kevéssé positiv nyereség az ösztönre nézve, mint nem positiv vesztesség az ösztönre nézve a kötött állapot. Sem az egyik, sem a másik a létnek egyetemes törvénye s az ösztön természete szerint nem lehetséges. A dolog fogalmilag tehét igazolva volna. De szemléleti képet nyerni róla, igen bajos dolog. Fortlage, az egyetlen, a ki e folyamatot tisztán látta, segít magán az ösztön «szabaduló részecsével» (freiwerdende Partikel), a mely az «érzékeny idegpályába» (sensible Nervenbahn) menekül s tudatossá lesz. De az ösztöni részecsek ezen vándorlása az idegcentrumoknak s idegszálaknak tapasztalatilag valószínű s a priori követelt functiói különbségével alig lesz összeegyeztethető. Könnyebben képzelhetni a dolgot ekképen. Az ösztönök min- denike saját centrummal, pályával és végkészülékkel bír. Ezekben fejlik ki anyagilag, de a nélkül, hogy tökéletesen kilépne a térbe, hogy teljesen elváltoznék szerveivé; azaz: a centrumokban mindig van bizonyos erőkészlet, mely ingerek által kicsalva, élő erővé változik. Ha tehát az ösztön egyik helyen megsérül, akkor ezen sérülés az ösztönnek illető centruma felé való visszahúzódásában áll. Minthogy azonban a magába térés az ösztönnek természetével ellenkezik, azért az erőkészlet egy része a centrumból visszavettetik s ekkép törekszik az ösztön a maga hiányát pótolni. Nyilvánvaló, hogy a hiány az ösztön ezen természeténél fogva mindig egyértelmű (eindeutig), sőt sokszor lokalizált s gyakran annak is marad. Ámde mivel az ösztönök egyrészt az öntudattal, másrészt egymás között is igen szoros viszonyban állanak, azért hiányaik, ha
