Evangélikus gimnázium, Budapest, 1880
14 Az ösztönök kifejtése ezen oknál fogva nem egyszerű, egyenesmunka alakjában történik, hanem visszavert, reflex munka, reactio alakjában. Az inger mindig idegen, támadó az ösztönre nézve s e támadás kellemetlen; de az ösztön csakis ez ingerlés f olytán fejlődhetik, tárgyasulhat s azért ezen kellemetlenséget is el kell szenvedni, ha célt akar érni. Ezen kellemetlenség különben csak mulékony; mert az ösztön az inger ellenében visszahat, e visszahatással magát fejti ki újra s így a kellemetlenség kedvérzetté változhatik. Ez az ösztön életének természetes lefolyása. Ezen felfogás valóságát bármely szerv igazolja. A szem pl. csekély fényhatás alatt fejlik s erősbödik; a fény neki természetes ingere, mely a látás ösztönét kifejtésre bírja. De hasson a kisded szemére oly fény, mely a már kifejlett ösztönt tökéletesen visszaszorítja, — s a kisded vak marad mindenkorra. Az ösztön életének ezen természetéből önkényt következik, hogy minden ösztönkötés kellemetlen, mihelyest tudatunkba lép s hogy annálfogva nincsen öröm, melyet valamely kellemetlenség meg ne előzne. Minden örömemet, fogalmilag tekintve, indirect természetű. Ép úgy világos, hogy minden ösztön csak a maga kifejlését célozza, hogy minden más, a mi nem ő maga, e céljához képest csak eszköz, vagyis hogy az ösztön természeténél fogva önző. Ha pedig ez már minden ösztönnek természete, akkor, ha egy Sympathikus ösztönünk volna, még ezen sympathiának is önzőnek kell lenni (értve az önzést az itt fejtegetett, nem a moralis értelemben). Minden ösztön életében van tehát fájdalom és öröm, e két stádiumon keresztül kell mindeniknek áthaladnia s épen azért Fortlage nem helyesen cselekszik, mikor az ösztönöket öröm és fájdalom ösztöneire (Lusttrieb, Schmerztrieb) osztja. Tiszta örömösztön («gelingender Lusttrieb», mint Fortlage az ént nevezi) s tiszta fájdalmi ösztön tapasztalatilag nem lelhető; minden ösztöu, az «én» ösztöne is, átmegy a fájdalom és öröm stádiumán, megkötődik s kioldódik, de lényegéhez nem tartozik csak az önállítás, önfentartás, melynek öntudatos alakja az öröm. Ezt bizonyítja a kedvérzet relativitása is, melynél fogva a kedvérzet észrevétlen fokozatokban átváltozik fájdalommá, a mit ma már a legtöbb gondolkodó igaznak vall (Léon Dumont, Wundt, Hor- wicz s egyebek). Különben is egy «sikerülő örömösztön» érthető ugyan, de egy «tiszta nem sikerülő kedvösztön» ellenmondás, mely reális megfelelővel nem bírhat. Ezen szükséges kitérés útján térjünk vissza teendőnkhöz. Azt kérdeztük: miért igyekszik az ember fájdalmaitól megszabadulni ?
