Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1876
tosult. Későbbre semmi esetbe sem tehetjük a monda mesterséges keletkezését, mert mint tudva van, az ephorok hivatalos állásuknál fogva minél későbben annál nagyobb hatalmat gyakoroltak a királyok felett, és mindenesetre megtudták volna gátolni az ilyenféle monda keletkezését vagy legalább elterjedését; elébb azonban inig a spártai királyok nem állottak még az ephorok alkalmatlan felügyelete alatt, addig igen köny- nyen juthatott e királyi családok egyik hive azon gondolatra, a királyi hatalmat az Ilias alapján Zeustől, az istenek atyjától származtatni. Más kérdés azután az, váljon csakugyan Herakleidák voltak-e a spártai királyok. Ez a kérdés pedig nem azt jelenti, hogy az Euhemerismus felfogása szerint csakugyan valami régi hires Herakles nevű embertől származnak-e a spártai királyok, — hanem azt, hogy váljon régi, kétségbe vonhatlan hagyomány-e az, mely a spártai uralkodókat Herakleidáknak nevezi. Ezen kérdésre kielégítően válaszolt már Curtius Ernőx) történetének azon részében, mely a spártaiak alkotmányával, nevezetesen a királyi családok eredetével foglalkozik. Teljes igazsága van midőn azon ellenmondásra utal, mely a hagyományban a királyi házakra nézve uralkodik. Apollodoros2) előadása szerint Lakedaimon sorsvetés utján nem Aristodemosnak jut, hanem két fiának, Prokiesnek és Eurysthenesnek. Már ezen előadás is feltűnő, mert nem annak juttatja az uralmat, a kit a hagyomány szerint illetett volna, Aristodemosnak, hanem fiainak; midőn a hagyomány azt nem engedi meg, a mi úgy is már tendentiája, czélja volt, akkor nem hibáz a kritika, ha ezen következetlenséget ellenmondásnak nevezi, és azt állítja, hogy czélját tévesztette ; Prokies és Eurysthenesre nézve e szerint azt mondhatjuk, hogy a Herakleidákkal való összefüggésük nagyon kétséges. I)e többet is mutat a kritika. Tudva van, hogy Spártában a két uralkodó királyi családot nem nevezték Proklidáknak és Eurysthenidáknak, hanem Agidáknak és Eurypontidáknak. A hagyomány ezen ellenmondást úgy akarja kiegyenlíteni, hogy Agist Eurysthenes fiának nevezi, Eurypont pedig Prokies unokájának. Látni való azonban, hogy ezen kiegyenlítés csak mesterséges, és hogy ki akarja tölteni ezen hézagot, mely a királyi családok sorjában létezett. Igen hasznos volt az uj, uralomra emelkedő családokról azt mondani, hogy a régi családok ivadékai, tárgyunkra nézve pedig egyszerűen ezt következtethetjük, hogy a Proklidák és Eurysthenidák után más két királyi ház emelkedett a trónra, az Agidák és Eurypontidák; ha azt még megengednök, hogy e két régebbi család Herakleidák voltak, a két utóbbira nézve egyenesen azt kell állítanunk, hogy nem voltak, meg a hagyomány nézete szerint sem voltak Herakleidák. Erre azonban nemcsak a helyesen alkalmazott kritika vezet, hanem van arra egy positiv bizonyítékunk is. Kleomenes, Spárta királya, ki a delphii jósda sürgetése folytán a Peisistrati- dák kiűzetését végrehajtotta, az áthénei akropolisban Athena templomának szentélyébe akart bemenni, hogy az istennő tanácsát megkérdezze. A papnő pedig felszólítá őt, hogy forduljon vissza, ne lépjen be a templomba, mert dórok-nak nincs megengedve, hogy a templomba lépjenek. Erre azt válaszolá a király : «En nem vagyok dór, hanem achiv, dl)' ou datpieúg el/ie, dl)) \fyaióg»a). Kleomenes ezen nyilatkozata tökéletesen ellenkezik a közönséges spártai hagyománynyal, mert az határozottan állítja, hogy Heraklestől származnak a királyok, a király maga pedig azon achivoktól származtatja magát, a kik a homéri hőskor idejében a Peloponnesoson uralkodtak, talán épen Menelausból, a ki a xoíly Aaxsdaí/jKov-ban lakott. Ebből láthatjuk, hogy azon hagyomány mellett, mely a spártai királyokat Herakleidáknak akarta feltüntetni, olyan is létezett, mely a homéri idővel hozta őket összeköttetésbe, és ezen körülmény arra enged következtetnünk, hogy a dór vándorlással összekötött «visszatérés» csakugyan, mint már feljebb említettük, későbbi találmány, és hogy annak forrása más nem lehet, mint az Ilias fenntidézett helye, az abból is látszik, hogy a másik hagyomány, mely achivoknak mondja a királyokat, szintén csak a homéri költeményekből eredhet. Azon törekvés azonban, mely arra irányult, hogy Spartát a Herakleidáknak vindikálja, nem csak az Iliasban találja bizonyítékait, hanem máshol is. Herakles mythosa, mint tudva van Diodorosban is el van beszélve, és ezen írónál oly helyre akadunk, mely a szóban lévő hagyományra nézve igen érdekes. — Azt olvassuk nevezetesen Diodorosnál4), hogy Hippokoon az ő testvérét Tyndareost, Spárta királyát elűzte és azon felül még Heraklesnak barátját Oionost, Likymnios fiát, megölték Hippokoon fiai. Herakles e miatt megharagudva hadat indított ellenök és nagy csatában legyőzvén őket, mind megölé. Azután Spartát bevette és Tyndareost visszavezette Spartába és a királyságot átadta neki, meghagyván neki, hogy az ő (Herakles) utódjai számára őrizze {<pu)úttscv). 5 ') A görögök története I. 211. kk. — *) II. 8., t. — 3) Herod. V. 72. — *) IV. 32., 5.
