Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1873
valahányszor e tárgy visszakerül, öntudatát leli általa és benne. A sokféle munka, külső tárgyakra fordítva, a tárgyak gyors átmenése miatt, egyrészt csekélyebb ^-részletet képes megkötni, másrészt e x-részlet oly any- nyira eloszlik, hogy az individuum soha nem éli meg magát, hanem mindenkor éli a tárgyakat. A tudaterő fix mennyiség; minden tárgy képzete evődik rajta s mennél több tárgy, annál inkább oszlik el a tudatrészlet benne. A hol a képzetek ritkán térnek vissza ugyanazon minőségben (mint nem a külvilág perceptió- jában), ott az öntudat nem oly benső, nem oly élénk s ezt erkölcsi szempontból alanyi önvesztésnek kell bélyegeznünk, a mely az önelidegenedésnek (Selbstentfremdung, mint Hegel nevezte) alapja. Tudatolás közben az ember soha sincsen magánál s azon kor, a melynek főelve a latitudinarismus erkölcsileg s polyhistoria értelmileg, már ezen egy jellegnél fogva is a beteg lelki állapotok körébe esik. Szép és nagy dolog a tudomány összességét úgy átkarolni, mint tette Aristoteles, Hegel, Humboldt; de a világ oszlopait nem hordják pyg- maeusok s a szellem kincsei vészthozók azoknak, kik összeroskadnak a felülről szedett habocska alatt is. A mens potens sui nem a képzetek sokaságában, hanem azok elrendezésében áll, mely elrendezés az alany szegző erejétől függ, s az embernek lényege és becsértéke nem tudásban áll, hanem áll a jellem sziklatalpán; onnan a köznépnek korlátolt képzettömegéből képes kiemelkedni az individuális jellem egész merevséggel s sokszor sértő szögletességgel, mint egy gyémánt, mely belsejében zárja a fény forrását, mig a chablonszerü civilizatio, a mely az individuális hegyeket tompítani s Pousseau-féle téves naturalismusával az individuumok eredetiségét nivellirozni akarja, nem képes egyebet előhozni, mint szépen fésült fabábokat, a gyengékben, vagy minden törvényt bontó forradalmárokat az önérzetes individuumokban. Nem az a szellemi fenség jele, ha a képzettömegek óriásiak, hanem az, ha azok plastikus alakot nyernek az alanyi munka által, valamint a növény csak akkor szép, a mikor magától nő, ellenben ha csinálják, élettelen majommű. Tekintve tehát ezen lélektani tényt, a benne rejlő törvényeket ekkép lehet fogalmazni. 1. Minél több képzet, annál szélesebb a tudat, 2. Minél gyakrabban előfordul a képzet, annál több ö ntudatos elem. 3. Minél változatosabb a képzetsor, annál kevesebb az öntudat. 4. Minél nagyobb a tudat, annál c s ek é 1 y eb b az öntudat. A 4-dik törvény a 3 elsőhöz egyszerű corollariumként csatlakozik, azért bizonyításra nem szorul, ha az első 3 be van bizonyítva az elmélet részéről. A tény régi és ismeretes (Lotze is példákat hoz fel számára Medicin. Psychol, p. 506); levezetésével azonban, mely biztos tételekből indult volna ki, nem találkoztam még eddig sehol sem. Ha azonban a tudat az öntudathoz ily viszonyban áll, akkor annak számára a psychophysika liason- lókópen képes lenne képletet felállítani, mint felállította a tudatos perceptiók részére. Én legalább ebben látnám különösen a »belső« psychophysika teendőjét. Azonban mivel a ps. ph. elméletben a perceptio, mint tudatos, már a ^-részletet is tartalmazza, onnan az öntudatos munka (tehát a x) kiszámítására nincs remedium. Hogy ily elem mégis meg van a tudatos perceptióban, azt a Feclmer által felhozott példákból, melyek a figyelmezés tényéből igyekeznek gyenge ingerek tudatolását megmagyarázni, mindenki kivette. Ha azonban a figyelmezés itt oly erő volt, akkor annak minden tudatos munkánál elő kell fordulnia, mert a figyelmezés épen nem egyéb, mint innervatio, a mely innervatio az érzékekbe az alanyból megy át. így fogta ezt fel már Hartmann is, ámbár más tényekből kiindulva, mint mi és igy kell azt minden esetre felfogni/'1) A figyelmezés mindig meg van. a mikor tudatolunk, onnan minden tudatos perceptióban benne van már az alany munkája is. A psychophysika pedig ezen kézzel fogható viszonyt nem képes fogalmazni azért, mert a psychophysikai képlet nem adja csak magának az érzékiéinek erejét, hanem már a tudatot is. Pedig ehhez nem szükséges egyéb, mint hogy az inger helyébe a nem tudatos képzet értékét tegye, a mikor a tudatoló erő viszonya az ingerhez (tehát itt a képzethez) fel volna derítve. Az okoskodási sor, melyen ezen hypothesis alapul, a következő. Tény, hogy mennél nagyobb az inger, annál nagyobb a képzet; tény, hogy mennél magasabbra emeljük a gemtudatos képzet erejét, annál nagyobb a tudatmunka; tény, hogy mennél nagyobb a tudatmunka, annál kisebb az öntudat. Miből következik, hogy minél nagyobb az inger, annál csekélyebb az öntudat. A tény foglalmazása azonban mathematikai21 sl) Philos. des Unbew. p. 139. sk.
