Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1873
20 boncolása kétségen kívülivé teszen. Herbart iskolája tudja ugyan a képzetekbe helyezni a lelki élet főerejét (itt is sajátságos ferde ízléssel a mathematikai erőfokra s nem a képzettartalomra tekintve), de a képzetek fontosságát az öntudat keletkezésénél semmi képletében ki nem emelte. Az előbbeniek az önérzet mechanikai magyarázatát adják. Az önérzetben én=én az eredeti tényadat. mint Fichte egész helyesen kiismerte; ebben nincsen semmi ellenmondás, kivéve annak számára, ki madzagokat csomóba köt, hogy azokon Sándornak gordiumi mestervágását mutathassa. Az előbbeniek azonban nem is az öntudatnak, hanem az önérzetnek magyarázatát adják, a mi két oly különböző dolog, hogy valóban nem érthetni, miként zavarhatta azokat össze az éles elméjéről hires Herbart. Az önérzet az a közvetlen tény, az öntudat pedig nem esik az önérzet körébe, hanem mint a szó maga mondja, a tudatba. Ha azt akarom empirice meghatározni, ki vagyok én? akkor nem fogom azt felelni, hogy én vagyok éli, mert akkor a tapasztalati életben sokszor kellemetlen helyzetbe juthatna az ember. Hanem meg fogom mondani nevemet, állásomat, koromat s a többit. Herbart már most helyesen mondhatta, hogy ezek nem azonosok az én-nel; de ehhez nem szükséges nagy elmeél, azt mindenki jól tudja. Az én, melyet én ezen különböző »sorok« megjelölésére használok, az csak abbreviatio; de ezen abbreviált képzet többé nem az önérzet műve, mint a mely semmi képzetet előhozni nem képes. Azért ezen abbreviatiót (=én) a képletbe behozni (én=ember-f német-f 20 éves sat.) épen csak a kellő figyelem hiányáról tanúskodik. Ama képzetek t. i. csak ama y-t képviselik, melybe a * bele nőtt; azért a x- helyébe soha nem léphet, mert az nem egy eredetű két tényező, mennyiben az egyik a centrális pontnak reactiója, a másik pedig a peripherikus kiterjedt képzeterő alakzata. S úgy elesik ama másik ellenvetése is Herbartnak, mint szembetűnő félreértésen alapuló téves observatio. Nem lehet ezen vázlatos czikknek feladata, a tapasztalati én-nek fokonkinti fejlődését s erősbedé- sét figyelemmel kisérni. De legalább azon mód megjelölése lenne még helyén, miképen emelkedhetik az én képzete oly uralkodó erőre, hogy mellette valamennyi más képzet erőre nézve eltörpül s okvetlenül az én képzete körül kénytelen elhelyezkedni. Erre nézve sem ad a Herbarti lélektan kellő indokolást. Ha p. o. Schilling mondja is, hogy az én folytonosan ismétlődő hatás által nyer erőben (Lehrb. der Psych. §. 74), úgy ez azon pont, a melyre utóvégre minden magyarázat kénytelen visszamenni, de nem azon czélból, hogy nála megállapodjék, hanem hogy benne egy fokot lásson, melyen túl keresendő még csak az igazi magyarázat. Honnan nyeri az én képzete ezen erőt? csak nem a képzetektől, a melyek körülötte csoportosulnak? Az én ezen erejét a tudatpont ismétlődő reactiójából gyarapítja. A dolognál két mozzanat széttar- tandó. Az első a tevőleges segély mozzanata, melyet a x-részlet a folytonos ismétlődésből nyer; a másik pedig a felmerülő képzetek elhomályosodásában keresendő s a nemleges segély nevével jelölhető. Minél kevesebb erővel rendelkeznek az érzékietek, annál nagyobb hatással lesz a x-részlet folytonos gyarapodásában. Vesztenek pedig az érzékietek erejökből mindenkor, a mikor összekerülnek; ez fátumok és azt kénytelenek szenvedni. Mig tehát a különböző és ellenkező képzetek erőben vesztenek, legalább soha nem képesek egy összképpé csökkenetlen erővel öszszeállani, addig a x-részlet mint valamennyit összefogó háló növekszik s minden képzetbe átviszi sajátságos timbre-jét. A lélektani elméletet legjobban bizonyítja a jellemes gondolkodás következetes rendszere, a mely a lehetetlenségek közé lenne sorozandó, ha az alany ezen öszsztétét nem veszsziik fel. Ez által nyer a x-részlet erőben; e x-részletnek megjelölése szóval adja az én képzetét, a melynek ezek után lényege nem képzet!, hanem érzeti állagban keresendő. Ez én vezet a x-ra, a k pedig az oktörvény immanens ösztönzése alapján az okra, mely ok számára a nyelv a »lélek« szót alkotta. Sok embernél az én soha sem jut uralomra, s ezek az emberi barmok, melyeknek állása a világorganismusban egyenesen a majom és ember közé teendő. Ha azonban a tudatnak viszonyát az öntudathoz tekintjük, akkor azt leljük, hogy az akadályok, melyek az én erejét csökkentik, csodálatosan magában a tudatmunkában keresendők. Mennél inkább fordítjuk figyelmünket a külső tárgyakra, annál erősebbnek mondandó a tudatmunka. Mélyen a tárgyba elmerülő embereknél a tudat percében az öntudat végleg hallgat; ellenben a léha fecsegő, kinek mindenkor más meg más tárgygyal van dolga, ezen tárgyakba helyezi a tudatrészleteket s egészen elveszti magát ezekben. A mély gondolkodás egy és ugyanazon tárgynak gyökeres áthatásában áll; e munka közben oly erősen forr egybe a x a képzetekkel, hogy azok nélküle nem is képzelhetők. Azonban ebben van azután az öntudatnak alapja és biztos gyökere is; a tárgy az alanytól át lévén hatva, az alany önmunkájából eredettnek látszik s az alany
