Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1873
19 nem ellenségeset, hanem szerelmes egybeolvadást, a mely az idegen elemre is vet némi fényt, valamint a szerető szerelme tárgyával öszszefüggő minden csekélységre is árasztja a boldogság idealizáló, szelíd sugarait, A tudatduc centrális lényege lévén az érző lényeg, a tudatduc önmagát érzi, s ez első tette a tudatducnak az önér- z e t (Selbstgefühl). A dologban semmi homályosság nincsen; ha meggondoljuk hogy a külső tárgyak perceptiója mily számtalan ponton absolute hiányos magyarázatban részesülőkkor igénykedésünk e ponton alább fog szállani. Képes-e valaki megmondani, mi módon történik a külső tárgynak látása? Megmondjuk az ingert, az idegmunkát is talán, a tudatpont reactióját is — magyarázat-e ez? Képes-e mindezekből az elemekből magának alkotni valaki képet azon cselekvényről, a mely mindezen munkák megértésében végbe megy? A ki nem tudja, mit tesz gondolni, annak arról fogalma nem lehet, bár mennyire magyarázzuk neki; épen a magyarázat főpontját magából kell merítenie Úgy vagyunk az önérzettel is; lehetne ugyan azt mondani, hogy az önérzet közvetlen életben jelenkezik : ezt megengedjük, de a felfogás számára ez hétpecsétes levél. Egy dolog sem hathat maga magára a nélkül, hogy két félnek fel ne tűnjék, a melyeknek egyike a ható (alany), másika meg a szenvedő (tárgy). Az önérzetnek sincs privilégiuma; az önérzet szintén abban áll, hogy az én érzi magát. Hogy pedig ezt tehesse, ahhoz szükségképen különödnie kell (sich differenziren) s ha a szemlélés első pila- natban nem is veszi észre azon részt, a mely hat s nem tarthatja szét a hatót a szenvedőtől, idővel megszokja a tudatfényt s tisztán fogja a kettőt átismerni. Az én hat magára, azaz első tény s a hatónak összehasonlítása a visszahatás jellemével adja az azonosság érzetét, a mely érzet épen önérzet. Ha azonban, valaki azt kérdené : miért érzi magát az én ? akkor erre mint a bolond kíváncsiság kérdésére felelni nem lehet. A szem lát, az tény: de hát látja-e a szem a látását ? Sunt certi denique fines — az ismeretben is : e határok tudata a bölcsészet küszöbe, s a ki azt akarja tudni : miért létezik álét? annak számára csendes kamaráról kell gondoskodni. Az érzet a lélek fundamentális ereje ; minden tette módosult érzet s a lélektan tiszte nem az érzet eredetét, hanem azon módosító körülményeket kikutatni, melyek hatása alatt az érzet ilyen vagy amolyan alakot nyer. A tény a közvetlen szemléletben az, a mit eddig felhoztunk. Van-e ennek megfelelő elem a képzetek tartalmában ? az az utolsó kérdés. Messzire nem kell mennünk; minden képzetbe beleolvad, mint kifejtettük, a tudatduc bizonyos erőrészlete, melylyel együtt a képzet a tudatküszöb alá száll. Az öntudat keletkezéséhez szükséges, hogy ezen tudatrészlet visszakerüljön és hasson a tudatducra. Ezen követelményt az emlékezet teljesiti; a tudatba visszakerülő képzet visszahozza a beleolvadt tudatrészletet is, úgy hogy ha y a képzet, x a tudatrészlet, a visszakerült képzet yx. Ennek hatása kioldja annak feszerejét (a), a mely az előbbenivel egybeolvad, tehát yx hatása a tudatra adja yx-; ennek hatása a tudatra yx3 s a többi. Ez által nyerjük a következő sort: yx, yx2, yx3, yx4 azaz y (x, x2, x3, x-t‘). Ha már most emlékszünk a Herbarttól felállított sorra, a hol a szemlélő én potenzirozására akadtunk, akkor annak rövid kifejezése lehetne: és ha x=én tétetik, akkor én, — én2, — én3, — én4 .... én" x-t, x2, x3, x* . . . . x" A sor nem fontos, de a tény maga elégséges világosságot nyer. A mit Herbart az én potenzirozott önszemlélése alatt értett, azt itt az én-részlet ismételt, és úgy folyton gyarapodó hatásának találtuk. Különben a lelki mechanismus, ismeretlen okoknál fogva, e sornak végtelenbe való fokozódását nem engedi, minek folytán a Herbart-féle »végtelen sor« nem egyéb, mint roszul alkalmazott hyperbolikus fogás. Egy dolog azonban a mi levezetésünkből világos, az: hogy az öntudat, minden képzet nélkül, lehetetlen. Az önérzet nem oly báró Manx, a ki magát képes volt kihúzni üstökénél fogva a mocsárból; az önérzet létesüléséliez a képzet keltő ereje kívántatik, minek folytán az öntudat nem külön tehetsége a léleknek, hanem pusztán a lelki életnek accidentalis, organikus feltétektől függő tette, mely nélkül magáról soha nem lehet tudomása. Oly tény, melyet a közvetlen tapasztalat, mint a mely számtalan kedve szerinti illusióknak alá van vetve, soha tisztán nem ad, de a melyet az adott lelki élettények 3*
