Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1873
18 des wachen Vorstellungslebens ist« (El. der Psyclioph. II. 520), akkor ez ellen a lélektan nem csak nem tehet semmi alapos tényből merített kifogást, hanem inkább kénytelen hangsúlyozni azon lehetetlenséget, hogy a lélek oly nagy munkának, milyent az álmokban kifejt, legyen székhelye, a nélkül, hogy e léleknek arról volna tudomása. Ha pedig a tőlünk felállított hypothesist elfogadjuk, akkor a dolog minden erőszak nélkül magyarázható. Tagadhatlan ugyanis, hogy a tudat ducereje a sok reactio által, a melyet napi teendőink között kényszerülünk végezni, kimerül; e kimerülés a tudatducban a képzetek fixirozásának elvesztésével jelenti be magát, a mit az elalvás előtt a képzetek vad rohama a tudaton át bizonyit. A gyenge képzetek utoljára nem képesek a tudatducot annyira ingerelni, hogy reagálna; ellenben az egyrangu más tudatducokat, melyek kimerülést nem mutatnak egyenlően, e munkára bírhatják s az álomképek ott játszák el phantastikus játékaikat. Ezen, a mel- lékducokban végbemenő játékok adják a Feclinertől postulált psychophysikai alhullámot, de ezek nemtudatosak azért, mivel épen a főducra nem hathatnak, nem mintha nem volnának elég erősek magok a tudat előho- zására, hanem mivel a ducsejt maga kimerült. Ha a kimerülés nem végleges, akkor közbe-közbe a főduc is reagál; ezek azon álmok, a melyekben az ember magát álmodozónak tudja s cselekvő személy gyanánt fellép álomképeiben. Épen oly esetek állanak be az elalvás és ébredés előtt jelentkező szenderképekben is, melyek szintén nem egyebek, mint csekély reagáló képességre találó érzékietek. Ha pedig a hatás az inger törvénye szerint kellőleg fokoztatik, akkor addig, mig a tudatduc véglegesen el nem romlott, az ébredés minden esetben be fog következni. Nem látom át, hogy lehetne ezen tüneményeket megérteni a nélkül, hogy valóban reális tudatcentrumokat ne fogadnánk el az emberi agyban. Eechnernek fennemlitett postulatuma sem bir értelemmel e nélkül; mert az álomkép határozott fixatiót igényel, ezen munka pedig csak ducsejtektől eredhet, a mennyire mai nap terjedő tudományunk tanítja. Már az eddigi tényekben is, kivált az álomtüneményeknél, sokszor nehéz volt a tudatot széttartani az öntudattól. Az öntudat és tudat t. i. oly közel esnek egymáshoz, s bár két cselekvésnek látszanak, mégis csak ugyanannak az egy cselekvésnek kettős stádiumát mutatják, a mint előbb tett állításunkat most tüzetesebben kell kifejezünk. Mind, a mi a tudatban volt, az öntudat létesüléséhez szükséges, onnan nem csoda, hogy az öntudat tényei közé olyanokat is találunk sokszor számítva, a melyek pusztán csak a tudat tényei közt foglalhatnak helyet. A tény felett legjobb felvilágosítást ad az önszemlélés. Ha valamely tárgyat veszünk észre azaz tudatba, akkor kiki tapasztalja, hogy a cselekvés belülről kifelé fordul. E cselekvés visszahajlása (onnan reflexiónak nevezik is) azon tett, a mely által az öntudat jön létre. Ily körmenetet legalább érzetben statuált bizonyára mindenki, a ki egyszer is gondolkodott a felett: mit tesz az magáról tudni ? Ha ezen viszszahajló cselekvést Drbal nevetségesnek találja Czolbe H. tanában (Entstehung des Selbstbewusstseins 1855), úgy ez csak félreértés; mert hiszen, a mint láttuk, Herbart tana nem olyan, hogy belőle ez öntudatot magyarázni lehessen. Csak az a kérdés: elegendö-e a visszatérés a cselekvényben s nem kell-e a cselekvényben magában már benne lennie azon elemnek, a melyből az öntudat ered ? Ez elem mikroskopikus nagyságú lehet, de az önszemlélésre fordított figyelem, ha nem pingue ingenium cselekvése, olyan metsző szer, mely ezt is képes elválasztani a homogen tudattömegtől. Az öntudatnak megfejtésében nézetem szerint két dolgot jól kell széttartani ; az empirikus tudást maga magáról és a közvetlen tényt,mely ezen tudásba beleolvadt. Az öntudat nem egyéb, mint magának tudata, —ez szó szerinti magyarázat; az öntudat közvetlen ténye csak annyi; azaz ezen egyenletben nem szükséges quantitativ egy értékű séget keresni, hanem qualitativ megegyezés is elegendő az öntudat keletkezéséhez. Quantitativ egyértéküség a formulában (én=én) csak oly esetekben lehetséges, a mikor az egyén megéli magát (sich darlebt) ; addig azonban a szemlélő én épen azért, mert az ember gyökerei mélyen, a tudat küszöbe alatt, egybefonódtak az absolut szellem méhével, mindig bővebb sőt kimeríthetlen- nek látszó tartalmú, a szemlélt én pedig mindenkor csekély töredék (1/x), azon csekély hitvány töredék, a mely mint a déli tájak proletárjai, a tudat napjában sütkérezik. Ezen figyelmeztetés után nézzük, miben áll az öntudat ténye. Az öntudat abban áll, hogy a szegző tudatpont a szegzett alakban oly elemet vesz észre, a mely ő tőle, a tudatponttól származott át a szegzett képzetalakba. A tudat reactiója ezen vele egylényegü részlettel egybeolvad, az által annak erejét emeli az öszszekötött képzet erőfokának rovására s a szegzett képből a fixirozó tudatpontnak a maga képe sugárzik elé, maga az én hat az énre. E hatás az énben reactiót költ, de
