Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1871
9 a városban haedus-1 megkülönböztették a póriás hedus-tói. Ha e mellett látjuk, bogy a rómaiak az ai-t, valahányszor magánhangzó következik reá, aj-val adják vissza, mint: Ai'ag = Ajax, Maia = Maja, bizonyára aligha tévedünk, ha hiszsziik, hogy a görögök az ai-1, ai-nak ejtették. Csak úgy van értelme az ily összevonásoknak: y.al éy« = xdyoi, xaí ura = xána. Hogy AOtjVit — 'ytíiyváu az ó-attikai ^/i>)im/«-bÓl, s7.<rá £/.«/«-bÓl, xlám xlaiw-ból lett, az minden kétségen felül áll; mert hisz hogy lehessen ez alakokat értenünk, ha Athenéa, dia, kléo-ból származtatjuk őket ? Az m-nak ikerhangzói természete mellett szól továbbá azon körülmény, hogy a régi grammatikusok (Choeroboskus, a halicarnassi Theodosius, Sehol. Dionysius, Moschopulos) a öicp&oyyoi aí ixcf wvovtrai ró i sorába számítják. Az ellenfeleink részéről felhozni szokott 'két érvnek, hogy t. i. a aai, mi sze- mélyragoknak a sanskritban sé, fi felel meg, s hogy a harmadik századbeli Kallimachosnál a viszhang raiyi-xn -vei (Ep. 30) felel, nem tulajdoníthatunk semmi fontosságot; az elsőnek nem azért, mert az összehasonlitó nyelvészet világosan tauitja, miszerint épen a sanseritban az i, rrz-ból lett, s hogy azon időben, midőn az indo- germán nyelvek még el nem váltak volt egymástól, ai valódi ikerhangzó volt; a másiknak nem azért, mert először is a viszhangnak a vulyi xalbg %cdóg-val szemben álló dlioq eyei feleletében kizárólag allog-on (= xalóc) fekszik a hangnyomaték, miglen vaiyi és eyei annyival kevésbé veendők tekintetbe, miután a kettőnek a tárgynévhez való állása különböző; de főleg nem azért, mert Haupt és Dilthey nyomós indokok alapján a kérdésben levő két verset idegenszertt függeléknek nyilvánítják. Ei. Hogy az ujgörögök tévednek, midőn a classicusok olvasásakor az a-t 7-nek ejtik, kiviláglik már azon egy körülményből, hogy a rómaiak azt majd i által, majd é által helyettesítik ; é által nagyobbára önhangzók, i által jobbára mássalhangzók előtt, mint: Aeneas, Galatea, Nílus, Chiron, mely ingatagságnak bizonyára nem lett volna helye, ha az h nem bírt volna úgy az t, mint a « természetéből magában valamit. Hogy pedig bírnia kellett, hogy ikerhangzó volt, meggyőz minket erről: 1) st'-ból való gyakori származása: őgei = 6qs(, yévsi = yévec, előov = eidov = eifűm-; 2) tí-nak si-vé való összevonása: ßaadkg = ßuodeig, cpO.ee — cpdei, holott «-ból sohasem származik hosszá i ; 3) azon tény, hogy az é-nak neve a régibb időben, névszerint Platónnál el, a miért is az ei nem ejtetlietett puszta 7-nek, hanem inkább s vai állott szorosb viszonyban; 4) hogy a grammatikusok azon észrevételt teszik, miszerint a boeotusok az sí helyett e-t használnak. Oi. Ezt is 7-nek ejtik az ujgörögök. A rómaiak az oe helyén a legrégibb időkben oi-t Írtak : fóidéra,t.i —foederati, Coilius = Coelius s ennek megfelelőleg a görög <«-t eleinte oi, majd oe által fejezték ki, mint: •boißog — Phoebus, Kooinog = Croesus. Ez in tehát kétségkívül nem képezett magán-, hanem ikerhangzót. E mellett tanúskodik: 1) azon körülmény, hogy a régi grammatikusok az oi-t «Wqptfoy/os-nak mondják g ixcpmvovna ró í; 2) hogy az igék nyithangjában (Anlaut) az idői előraggal w-vá lesz: cpófigv oiopai-tói; 3) hogy épen nem ritkán oi-ből származik: óig — ing = őfig; 4) hogy a származéki oi ép oly viszonyban áll az si-hez, milyenben az o az s-hoz pl. héyoi : Xóyog = leímo : Xoinóg; né ptfw : n innod a = neffico : ninoida; 5) hogy máskülönben Xot/ióv ófiov xaí hifiór (Hesiod. Op. 243) kifejezésben az ujgörögös ejtés szerint a két szó között nem lehetett volna különbséget tenni; 6) hogy az attikai szójárásban az oe gyakran o-val váltakozik, mint: nóa, noía helyett, yoóa, yonia helyett, noeiv, noieiv helyett; 7) hogy egyébként az ily összevonások oi mg = ó olvog, éygifiai = éy w olpcu érthetlenek. Több mint valószínű tehát, hogy az oi azon időben, midőn a nyelv organismusa még nem volt megzavarva, mind az o-t, mind az 7-t hallatá. Av, ev. Az ujgörögök ezeket majd av-, eo-nek, majd a}’-, e/-nek ejtik, av-, «u-nek vocalisok s lágy ikerhaugzók előtt, aj'-, «/-nek kemény ikerhangzók előtt. Ez ejtést el nem fogadhatjuk: mert 1) a régi grammatikusok az ae-t és st'-t ikerhangzóknak xand xoämv mondják, azaz olyanoknak, melyek avyxujnamv éavtd na dvo (poortjeiQa xaí anorü.ovaiv uíav ipcovgv ügfiónovaav nőig övo cpoirgeaiv, már pedig av, ev, af, «/’nem ikerhangzók, mert hogy Erasmussal beszéljünk: diphthongns non confiatur ex vocali et consonante. 2) Demetrios rhetor az Evtog-t azért mondja (n. égpgv. 69. §.) különösen széphangzásúnak, mert csupa önhangzóból áll. 3) Hogy kaphatná az v az accentus acutus-t (yXav£), hahogy mássalhangzó ? Hogyan a circumilexus-t mint Zev és ßaadev-ben ? 4) Miként volna Homerusnál megengedhető a diaeresis, mint: avrrav «vca-tól, ev = ev ? 5) Hogy oldhatná fel a római költő az su-t kéttagú ew-vá, kivált tulajdonnevekben, úgy hogy Orpheus dactylust képezzen ? 6) Hogy tűrhette volna meg a görögök füle az u-t a zárhangban, holott magánhangzókon kívül kizárólag g, v, p-t tűrt meg? 7) Mért fejezték volna ki a görögök a latin av, ev-t aß, aov, iß, gov által? Mért mondták volna Aventinus A ág. hitv. gymnaíium Ért. 2
