Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1871
8 okát adni annak, mért idegenkedünk mi olyannyira ellenfeleink álláspontjától. Mindenekelőtt azonban olvasóink kegyes elnézését s türelmét kell kikérnünk, ha az alább következendő sorokban netalán többnyire oly dolgokra találnak, melyek előttük már bőven ismeretesek. 1. önhangzók. Az re, t, i, o, m iránt sohasem támadt kétség, de annál több az rj és v iránt. Az rj-t az ujgörögök t-nek ejtik. Mi őket nem követhetjük. Mert: 1) Sext. Emp, c. Gram. I. ő, 115 határozottan megkülönbözteti a H-1 mint hosszú «-t a rövid «-tói. 2) A régi szótárirók úgy, mint a nyelvészek (Zonoras, Suidas, Eusthatius), kiknek idejében az 77-nak i ejtése már általános vala, csodálkozással telnek el azon, hogy a régiek a juhok bégetését ßfj (— bi) és nem fiai (= bä) által fejezték ki. 3) A kecskék mekegése (it]xäo&ai} a marhák bögése gvxüa&cu által fejeztetik ki, mi bizonyára a természetes hang utánzásán alapszik, s minek folytán az 77-nak úgy tulajdonképi értéke, mint az u-töli különbözése minden kétségen felüli. 4) A rómaiak a classicus korszakban az 17-t mindig e-vel, a görögök a latin e-t mindig 77-val Írták az átvett szókban: Here, Rrates ; iovvidotjg, xkq^qs, canírjvg: Qijyag (reges). 5) Mért történt volna Euklides idejében, hogy ily szavakban, minő ö'ijgog, az ujdon bevett //használtatott, hahogy dijgog úgy hangzott mint dípog? Mit kezdjünk végleg az íj-val ? Minő ok lett volna arra, hogy az 77-nak 1 aláiratassék, ha az már maga i-nek hangzott ? 6) Hogy magyarázzuk magunknak az összevonás által származott 77-t? Ha ulrj#s«-ból älrj&fj lesz, m^sre-ból níxv, yérEs-höl yértj, eayov-húl (/nr, hogy kerülne ide az i hang, ha a két összevont hangzó egyike sem az ? Hogy azt, hogy az igék hajtogatásánál Típ«<»-ból TípT/erco, qptksaj-Hól (pibrjotu lesz? Mi azért úgy vagyunk meggyőződve, hogy az 77 a classicus időszakban az „e“ hangzókhoz tartozott, s pedig annál inkább, miután a görög hangzók rendszere csak is ez esetben mondható hézagtalannak, teljesnek. A mi az 77-t illeti, tény, hogy 1) az ősrokon nyelvek u hangzójának helyét foglalja el, a mint a boeotusi és lakoni szójárásban csakugyan u által volt helyettesítve (v. ö. Ahrens Diall. I. 180—181. 1. és II. 124—126. 1.); 2) hogy miként az u és i folyékony önhangzó volt, azaz megfelelő semivocalis- vagy semicon- sonans-sal váltakozhatott, a mint későbben tettleg az «77 és 677-ben egészen v-xé lett. Ennélfogva csak kettő lehetséges: hogy vagy w-nak, vagy w-nek ejtetett legyen. De hogy 77-nek nem ej tetett, tudjuk, mert Quint. XII. 10, 27 igy ir: Quando et jucundissimas ex Graecis litter as (77, q) non habemus, vo- calem alteram, alteram consonantem, quibus nulláé apud eos dulcius spirant: quas mutuari solemus, quoties illő rum nominibus utimur. Ha w-nak, avagy nem bánom, mint ellenfeleink teszik, i-nek ejtetett volna, mondhatta volna-e Quintilian: non habemus ? Hogy pedig a franczia M-nak azaz ii-nek megfelelőleg hangzott, bizonyítja ugyancsak Quintilian, ha I. 4. 8 azt mondj a: medius quidam est u et i litterae sonus. Hozzájárul Aristophanes scholiastája (ad Nub. 31), ki Agwiac és ’Afuviag között határozott különbséget tesz. De hát mért is fejezték volna ki másként a rómaiak y-val s micsoda értelme volna az vi ikerhangzó használatának ? II. Ikerhangzók. Ai. Az ujgörögök e-nek (ä) ejtik, s velők a következetesség feláldoztával nem csekély számú tekintélyes Erasmianus is. Főérvük, hogy a görög ai-nak a latinban ae s megfordítva a latin ae-nek a görögben mindenha «/ felel meg. Semmi tagadás ; ez úgy van ; bizonyítja számos példa: oxaióg = scaevus, aioív —aevum, Alpag — Haernus; Caesar = KaiactQ} Aeműius = Aigíhog stb. De nem szabad megfelejtkeznünk arról, miszerint a latin ae már is elgyengülése az eredeti af-nak, mely a régibb latinságban jóval gyakoribb: Ailius, Gnaivod (— Gnaevo), aidilis, aiquom. Miből folyólag jogosult azon következtetés, hogy a rómaiak az ae-1 nem vocalis- nak, hanem ikerhangzónak: ae-nek ejtették; támogatja ezen következtetésünket Nigidius Figulus (Gellius XIX. 14), ki az «e-t ikerhangzónak ismeri el; támogatja azon körülmény, hogy Varró, tehát Cicero idejében
