Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1871

kinövései ellen szállnak síkra; lia azt bizonyítgatják, hogy az angol saját nyelvének ejtési törvényeit az ó-görögre alkalmazván ugyanoly badarságot követ el. mint midőn a Tityre, tu, patulae recubans sub tegmine fagí-t igy olvassa : Tevtiri, tju pätjuli recjubens sob tegmini fedschei; ha azt követelik, hogy a német tudósok az ni és ii, az oi és ev között, mint megannyi különalaku s ktilönértékil ikerhangzók között különbséget tegyenek : úgy teljes méltánylással fogadjuk nézeteiket. *) Mi is viszásnak mondjuk az elvet, mely valamely idegen nyelv kiejtését a priori más nyelv törvényeire kívánja alapítani; mi is beismerjük, hogy ki az angolt avagy a fran- cziát magyarosan olvasná, jó messzire esnék az igazságtól. De azon logikát, mely az Erasmianismust egyenesen tarthatlaunak, elvetendönck vallja csak azért, mert itt-ott kivetköztetett alakban jelen meg, azon logikát — ha mindjárt a güterslohi Scholzé is — olyannak találjuk, melylyel jotacista ellenfeleinknek nincs valami különös okuk kérkedniük.

Biztosítjuk őket, hogy ilyetén érveléssel nem nyernek meg rendszerüknek, nem annyival kevésbé, mennél világosabbak előttünk annak számos fogyatkozásai s kényes helyei. Nem akarunk itt arra utalni, hogy ily fülsértő hangegyen: Et goi ^weirj (Soph. Or. 864) = i mi xinii, 2v ö' hitté goi gr] grjxog (Soph. Ant. 446) = si d’ ipe mi mikos, hogy ily otromba hangmenet: ßtßovlivrrui = bebulevntae, nénctwtai — pepavntae, ixtltvoOrír = ekelefsthin, vavv =. navn stb. gunyjára válnak azon euphoniának, melynek a hajdankorban oly sok elfogulatlan magasztalója akadt. A széphangzat fogalma viszonlagos és a nemzeti vakbuzgóság hiszi azt, mit hinni akar s tagadja, mit hinni nem tartja kedve. Azért félre ez odiosus tárgygyal. De már ezt nem tagadhatja senki, hogy eredeti irnyelvvel szemben teljesen jogosult a követelés, miszerint monophthongok ne ejtes- senek ott, hol ikerhangzók irvák. Hogyan igazolnák az uj-görögök ejtésöket e követeléssel szemben? Bizony, bizony, oly nyelvben, melyben az Írott ni, ei, oi, vi kettős hangját elvesztette, s az ev, av második önhangzói elemét egy mássalhangzóssal felcserélte, többé szó sem lehet kettős önhangzókról. —- Ki fogná továbbá velünk elhitetni, hogy a görög irnyelv szerzői, kik rámutathatólag hozzájok illő egyszerűséget kerestek, az i hangot több s különböző módon Írták volna, ha még csak prosodiai czél sem lebegett szemük előtt. Pedig nem lebeghetett, miután már magát az egyszerű jotát is majd rövidnek, majd hosszúnak vették. Annyi bizonyos, hogy nincs nyelv, melyben analog jelenséggel találkoznánk. A mi ellenfeleink azon védvét illeti, miszerint igen valószínű, hogy az «<, t], i, oi, v, w-nek megfelelő t'-hang külön-külön árnyalattal birt legyen: ellenfeleink azon védvét felette ingatagnak s lényegtelennek találjuk ; **) az ujgörögök legalább, kikkel az ember e kérdésről értekezik, nem adhatnak semminemű felvilágosítást, a mint ezt nyelvtanaik sem adják.

S a kételyek, melyeket már ily altalános vizsgálódás is a Reuchlinianismus iránt bennünk költ, még sokszorosan fokozódnak s tetemesen szaporodnak, hahogy egyes részleteibe tekintünk, hahogy behatóbb figyelemre méltatjuk azon ejtésmódot, melyben úgy az egyes ön-, mint az ikerhangzókat részesíti. A midőn ezt teendők vagyunk, kinyilatkoztatjuk, hogy a mint egyrészt nem lehet szándékunk a tárgyat a végletekig kimeríteni, úgy másrészt távol akarjuk magunkat tartani minden keserű polémiától. Czélunk pusztán ez: soha le nem lépve a tárgyilagosság teréről rövideden arra utalni, mi nem a classicus kor sajátja s ekként implicite

*) Egyébként ez ejtésökre nem is tanította Erasmus a németeket. A »dialógus“ 116. lapján következőket olvasni • U. Referam, quod in senatu grammaticorum audivi. L. Sat érit. U. Conjecturam faciebant ex linguis popularibus, in quibus uteunque corruptis resident antiquae pronuntiationis vestigia. A diplithongus Gallis quibusdam est familiarissima, quum vulgari more dicunt mihi, tibi, tibi (moi, tói, sói): aut quum pronuntiant fidem, legem ac regem (foi, lói, roi). Hie enim audis evidenter utramque vocalem o et L. Sic est profeeto. U. Ad eum prope módúm sonuisse veteres arbitror p.oi, oot, ot, toío; et -xóptoi. Alioqui quorsum appellantur diphtbongi propriae, nisi eadem syllaba geminae vocalis sonum edat ? Atque ob id producitur et dipthongus omnis, ut utraque possit audiri. L. Probabile narras. U. Jam ott diphtliongum evidenter audire licet in lingua Germauorum, quum nominant Caesarem (Kaiser).

Neque non sentitur apud nos diphthongus et, si Hollandice dicas ovum, paratus, caro (Ei, Fleisch, bereit)

..........Eo verő arbitror prisc

is sonuisse, quod llatavus sonat mendacium, aut januam, aut Judaeum (léugen, delire, Jéude), quod Ga'.li flóréin aut honorem (Heurt honnéur.)

**) Erasm. diai. 113. 1. U. Primum illud manifestius est, quam ut vei ab eruditis negari possit, pronuntiationem, quae nunc vulgo Graecorum eum doctis est communis, perperam sonare diptliongos aliquot et simplices item aliquot vocales. L. Quas ?

U. Nonne j tj, t, o, ot, et, ot, indisereto sono pronuntiant ? L. Ita mihi videtur: aut si quid est diserimitfis, vix aures percipiunt.

V. Fruslra igitur süni distinctae litterae, si sono nihil differunt.