Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1871

hogy Homer, Sophocles, Pindar ó-görögösen olvastassék, vagy végleg elállni azon ábrándos követeléstől, hogy az ó-gövögnek kiejtése az njgörög kaptájára Utessék.

A mily tarthatlan Reuchlin követőinek történelmi alapja: oly szilárd s megdönthetien Erasmuséi- nak vezérelve, oly igaz, legalább a classicus időszak nagyobb felére való vonatkozásában. Nincs arra csak egy példa is, hogy azon természetes s észszerű szabály: „írj akként, a mint beszélsz“ nyomós ok nélkül valaha valahol elejtetett volna. Nem áll ez ugyan a modern román nyelvekre nézve, melyekben irás 8 ejtés között nem ritkán oly különbség forog fenn, mint midőn a héberek illiT-t írnak s ^N-t ejtenek: ámde itt a törzsnyelvre való tekintet gyakorolta megszorító befolyását, s ha a francziában csakugyan elejétől fogva faire íratott s fh-e ejtetett (min egyébiránt Diez „Grammatik der romanischen Sprachen I. 123 — 125. 1. kétkedik), úgy e feltűnő elütés a latin facéré nélkül teljes lehetetlen volna. Az ó-görögökre nézve azonban nem létezett efféle kényszerűség, hogy más műveltebb nyelvhez alkalmazkodjanak, azért kell, hogy az Írással az ejtett hangot mennél jobban megközelíteni törekedtek legyen. Idővel, de nem felette korán megmeredt ama modern nyelvek ortho- graphiája annyira, hogy az élő hang változásait többé nem követte avagy legfeljebb kivételes esetben megközelíteni törekedett, A jelenség nem uj. A nép tömege mint szabályszerüleg mindenben, úgy az orthographiában is conservativ s évszázadokon által is híven megőrzi a régi irmódokat az újakkal szemben, nem kegyeletből nem is önfejűségből, hanem mert ezek már keze ügyében lévén, épen nem háborittatja magát az ujitás szel lemétől.

A helyesírás hasonló merevségével találkozunk a közép- és ujgörögben. Mily körülmények s mely időben okozták azt, meggyőzöleg fejtegeti a naumburgi Blass Frigyes fennczimzett munkájában. Valószinü hogy midőn az attikai szójárás még egyéb sem volt szójárásnál, a helyesírás nem mindenha tartott lépést a nyelv változásival, bizonyos azonban, hogy megállapodott még csak a közügyi okmányokban sem volt, nem annyira, hogy az ötödik század vége felé az egész rendszer megmásittatásnak vettetett alá. Ha tehát az élő hang az irmodortól netalán itt-ott eltért volt, ez idő szolgáltatta a kellő alkalmat a kettőnek összeegyeztetésére. De e mellett sem az atheneieknek, sem a többi törzsöknek nem voltak még nyelvtudósaik és szófejtöik, kik egy történeti irmódot létesíthettek volna, s igy természetes, hogy egyedül az ejtés elve vétethetett s vétetett foganatba. A mikor azonban az attikai szójárás irodalmának nagyszerű kifejtése folytán Attika határain túl kiterjeszkedett, s a hellenisált államok köznyelvére (f xoivij, éXh^viy.i] diáXtxzoc) lényeges befolyást gyakorolt: a helyesírásnak már is — hogy úgy mondjuk — esetlenebbnek kellett lennie. A makedónok, aegyptusok, karia- és lydiaiakkal nem született volt velők az atticismus, s midőn a nyelv tovább fejlett, az irás ezt többé nem tehette hasonló mérvben. Teljes megállapodottságától azonban messze állt még s ez időben történt, hogy az a} rj} o) kettős önhangzóknak a kiejtésből eltűnt jotája sokaktól öntudatosan az írásban is kihagyatott' (mint Strabo mondja: noXXoi-ixßaXXovai to sOog cfvmxfjv airínv ovx továbbá, hogy a nagyobbára jotává vált a báláz írásból ki nem tagadva, uj czélra t. i. a hosszú / jelzésére lett felhasználva. Ugyde Augustus idejében az atticismus azon határozott törekvéssel áll elő, hogy a uyelv idegen corruptiója ellenében önlényét juttassa érvényre, s tény, hogy nem sokára övé lett az irodalomban a vitatlan egyuralom, melyben az egész byzantini korszakon által megmaradt. Innentova nem változhatott többé, legalább nem az irodalomban a szavak sem alakja, sem irmódja, s bármily eltérőleg is beszélt légyen a rhetor, az attikai helyesírásra nem volt szabad többé rátámadnia. Ezért a i subscriptum is visszahelyeztetett korábbi jogába, s az u ki lön szorítva a hosszú r bitorolt helyéből. Hahogy ezek szerint az atticismus eszközlé a helyesírás végleges megállapodását, kell, hogy előtte, kivált a macedoni korszak előtt, ama természetes s egyszerű irszabály szem előtt tartatott légyen Az irmodor átalakultságára azon néptörzseknél találni legelőször, melyeknél az ujgörögös hangváltozás leg- elébb beállt, nevezetesen a boeotusoknál s részben a thessaliaiaknál, minélfogva az ujgörög ejtést teljes joggal boeotusinak mondhatni. Már azon körülmény, hogy a többi szójárásoknak egyike sem tünteteti fel az irás hasonló változásait, elegendő bizonyíték arra nézve, miszerint azokban a nyelv fénykorában hangelfajulás sem állott volt még be.

Hiábavaló tehát Reuchlin tanítványainak törekvése megingatni, az Erasmianismust alapjában, hiábavaló, mert erre érvek kellenek, hatalmas érvek, nem légből kapott gyanusitgatások. Ha az elv ferde