Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1871

Erasmus úttörő munkájában téves felfogáson alapult, a karczok folyamában el lön ejtve; mi benne megmaradt, a tüzpróba értékjelölö pecsétjét hordja magán.

Hagyján azért a fennebb visszautasított alaptalan vád, miszerint Erasmus kiejtési rendszere egy jámbor ámitás szüleménye, egy agyrém, melyet a mester jó kedvében saját maga s mások mulattatására alkotott. Ez mitsem mond. Mert azon körülmények, melyek közt valamely eszme napvilágot lát, csakis külső történelmi tényékként szerepelhetnek, s a netalán visszatetsző modor, melyben első kifejezését találja, távolról sem dönt életrevalóságának kérdésében. Hasonlithatlanul nyomósabb s ép ezért tüzetesb megvilágittatást igénylő Reuchlin követőinek amaz állítása, hogy az Erasmianismusnak semmi alapja.

Tagadjuk. Elve ez: ejteni az ó-görög betűket eredeti s teljes értékük szerint. Miglen tehát Erasmus tanítványai a fejlődés kezdőpontjára állnak, addig Reuchlinéi végsarkát foglalják el. Magában véve az egyik álláspont oly jogosult, mint a másik. Hahogy azért a kiejtést illetőleg határozni akarunk, mindenekelőtt kell, hogy a mérvadó korszak iránt megállapodásra jussunk. Ámde ez nem lehet más, mint az irodalom virágzásának fénykora, a Krisztus előtti V. és IV. század, Pindar, Aeschylos, Sophocles nagy századai. A mennyiben pedig tény, hogy az innentova egészen a Krisztus utáni második század közepéig terjedő időköz is nem egy figyelemre méltó jelenséget tüntet fel az irodalom terén, helyes a jelen tudomány eljárása, midőn "ezen bár a siilyedés jeleit nyilvánvalóig magán hordó korszakot számításaiból teljesen ki nem feledi. De ez aztán a vég- határ is, melyen túllépnie nem szabad, mert a mint Homernek avagy Platonnak nyelvét a harmadik századbeli syriaiak és végkép az eltarkult byzantinusok nyelvéhez idomítani készülne, a legrutabb barbárságba esnék.

Azonban ép itt a dolog bökkenője. Az ujgörögök párthiveikkel egyetemben azt vitatják, hogy a byzantinusok s ezek mai sarjadékainak nyelve lényegesen azonos Platón és Demosthenes nyelvével. Legutoljára a güterslohi Scholz kelt hosszas fejtegetésben védelmére ez állításnak (Zeitschrift für das Gymnasialwesen. 1868. 343. 1.), s érveléseit a görög nép azon nemzeti fenkölt önérzületére alapítja, melynélfogva ez minden kiilelemmel való érintkezést s elegyülést rátartólag visszautasított s nyelvét példátlan szívóssággal idegen befolyásoktól nem csak őrizte, de meg is óvta.

Nem tagadjuk, feltűnő s ritka tünemény, hogy valamint a középkorból ránk maradt évkönyvek, a theologiai és philologiai értekezések jobbára tiszta görög nyelven szerkesztvék, _ugy még a XIX. század ujgö- rögeinek irálya sem különbözik valami szembeszökőleg az ókor legjobb Íróinak irályától: ámde e jelenség csak is az irnyelvre szorítkozik, mely ugyanoly tetszéletet él, minőt élt a középkori latinság; az igazán élő nyelv a népnek nyelve azonban már is egészen idegenszerü alakban lép elénk. A dativusnak úgy, mint a duálisnak, az infinitivusnak úgy, mint a perfectum- és futurumnak se hire, se hamva benne, a spiritus asper értéke tova tűnt, s a mi az ó-görögböl megmaradt, az nem sokkal több a helyesírás csalfa látszatánál. Sőt még maga e látszat is sokat veszt vonzerejéből, a mint észreveszsztik, hogy az ujgörögben a szónak végtagjától megtagadtatik azon befolyás, melyet hajdan az ékezet állására gyakorolt, s hogy az élesnek (ü^sin ngotsaidía = acutus) nem ritkán még a praeantepenultimán is hely engedtetik: ay/nov, ayom} áXij&simv, aznafiaimv, ipQtíővctirev, xáutrtí't. Csoda-e, ha ilyetén észlelés közepeit megszáll minket a kétkedés szelleme? Adhatunk-e hitelt oly tanúnak, kinek vallomása több könnyebben ellenőrizhető pontban tévesnek bizonyult be? Kétségkívül nem, valameddig a kendőzetlen igazság felderítése komoly czélunk. Utalhatunk egyébként még egy körülményre, mely biztos kezességet nyújt azon nézetünk helyessége iránt, miszerint az ó- és ujgörög lényegesen eltér egymástól, s ennélfogva egymástól távol is tartandó. Tudvalevő ugyanis, hogy az egyes magán- s ikerhangzók ujgörögös kiejtése az ujgörög nyelv hangsúlyával s mekkoraságával szorosan egybefügg, hogy, miglen az ó-görög quantitál, azaz a szótagok hosszúságát s rövidségét a hangsúlytól függetleníti, addig az ujgörög accentuál, azaz a hangsúlyozott szót mindenkoron meghosszabbítja, llogy ez nem igv volna, hogy a mostani görögök a régit őrizték volna meg: nem állította még senki s nincs jelenleg sem, ki állítsa. Pedig bizonyos, miszerint az ujgörögben csakis abból ered hangkellem, hogy a vékony zárhangok ellenében minden hangsúlyozott szótag meghosszabbittatik, péld.

= cchi. Képzeljük magunknak immár az a, e, t, o-nak correct régi kiejtését az ujgörög sajátságaiban s a hangzat bizonyára kiállhatlanná válnék, miután a nyújtott hangzók hiánya nagyon is kirína. Nem marad tehát egyéb hátra, mint vagy arról lemondani, hogy a kiejtésben az ó-görög quautitása kifejezést nyerjen, azaz;