Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1871
11 jár. Hahogy e tekintetben az emlitettem fültét mellett az Itazismust illetné az elsőbbség, mi Erasminianusok pillanatig sem borzadnánk vissza az áttanulás nehézségeitől, a mint nem is tartanék lehetetlennek a jelenleg, igaz, messze elterjedt s mélyen meggyökeredzett ejtésmódnak iskoláinkból való végleges kikiiszöböltetését Tudjuk ugyanis Erasmussal, hogy clavus clavo peUitur, consuetudo comuetudine vincitur, s igazolva látjuk e tételt úgy a francziák- mint az angoloknál, kiknél a tárgyneveknek nagy kezdőbetűvel való Írásmódja az évszázados szokás daczára lassan-lassan annyira kipusztult, hogy a dívott botorságnak mai napság már nyoma sincsen. Eszközöltetnék az Itazismus általánosítása akár a Scholz javasolta módon úgy, hogy tudományosan müveit ujgörögök körutaztatnának az egyes tanodák szakférfiait az ejtés finomabb árnyalataival megismerte- tendök, akár pedig bármi más jónak talált utón : nekünk a czél nem tűnik fel legyőzhetlen akadályokkal egy bekötődnek, legalább semmivel sem nagyobbakkal, mint a milyenek ellenére az Etazismns általánosítása sikerült. Ámde a dolog nem úgy áll. A mi ügyünk ez irányban jóval ajánlatosabb. Gyakorlati előnye az iskolai tanítás körül oly szembeszökő, hogy ellenfeleink sem tagadhatják el azt, a mint nem is tagadják. Elismerik, hogy rendszerünk tetemesen könnyíti kivált kezdő tanulónak a tanulmányt, mely nálok mindjárt az olvasás begyakorlásánál ily nehezítő viszás szabálylyal veszi kezdetét: Olvass mást, mint a mit Írva látsz! Elismerik, hogy minálunk a sok félreértés lehetetlen, ineiylyel ők főleg a diktáláskor lépten-nyomon találkoznak. Ha például ezt akarják Íratni: i an- thropi, miként boldoguljon a szegény fiú, ki még csak az egész mondatot sem hallotta, s ha hallotta is, nem érti. Minek vegye a kezdő i-t ? Névelönek-e, feltételes, elválasztó, összehasonlitó kötőszónak-e vagy igehatározónak ily értelemben : v a 1 jo n - e ? Hogyan Írja tehát? Oi tlvfromnoi ? Vagy : Ei arUnatnoi ? II ár&Qmnoi, vagy : f/ pv&Qutnoi ? Elismerik mindezt teljes készséggel, de hogy az előnyt minimumára leszállítsák, három érvvel lépnek elénk, állítván: 1. hogy a kezdetbeli nehézségek nem zárják ki a nyelv alapos elsajátításának lehetőségét ; 2. hogy nem az iskolának, hanem az életnek kell tanulni; 3. hogy a czélszeriiség az igazsággal szemben úgy a tudomány, mint az crkölcsiség terén semmis. Magában véve ezen három érv egyike ellen sem lehetne kifogásunk, de mihelyt azokat tárgyunkhoz viszonyítjuk, kénytelenek vagyunk tőlük minden fontossá got megtagadni. A mi az elsőt illeti, semmi kétségünk az iránt, hogy a nyelv alapos elsajátítása a nehezítő körülmények daczára is lehetséges. Hiszen tanítványaink megtanulják a francziát, az angolt, pedig mennyivel nagyobb akadályokkal kell emitt az olvasás s irás tekintetében megküzdeniük. De nem szabad megfelejtkeznünk, hogy itt különösen kedvező viszonyok gyakorolják jótékony befolyásukat. Szaktanáraink nagyobb része vagy már születésénél fogva vagy az illető nemzet közti huzamosb tartózkodás folytán teljes birtokában van e nyelveknek, melyeket a gyermek azonfelül nem ritkán a magyar elhanyagolásával a szülői háznál gyakorol s a köznapi érintkezésekben hall. így vagyunk-e a görögre nézve ? Vannak-e ily tanáraink? S azt hiszsziik-e, hogy a czél elérése biztosítva volna, ha tanárjelöltjeinknek kötelességükké tennök, alkalmaztatásuk előtt bizonyos időt Athenaeben tölteni, avagy ha egyenesen görög tudósok által tanittatnók a tárgyat? Bizonyára nem mennénk többre hetenkénti négy óránkban akkor sem, mint a mennyire megyünk jelenleg a latinnal, melyet a tanítványok a classicusok olvasásánál eléggé bizton kezelnek, de melyen még a nyolcz gymnasiumi osztály végeztével sem képesek kínos erőlködés nélkül saját gondolataikat szabatosan kifejezni. Nyitját a dolognak pedig nem lehetne másutt keresnünk, mint: 1. abban, hogy nem nyújthatjuk nekik a szükséges élőszóval való gyakorlás alkalmát; 2. abban, hogy nem juttathatjuk őket sem Pindar, sem Sophocles, sem Demosthenes tudományos taglalása által a társalgási nyelvhez megkivántató szóanyag birtokába, s ez tannál kevésbé, mennél bizonyosabb, hogy korunk akárhány fogalommal bir, mely az ó-kor előtt ismeretlen volt, s melyre ennélfogva a megneveztem koszorúsok müveiben szót sem találni. Meglehet ugyan, hogy valamiut az Erasmianismus egyeduralma előtt akadtak, úgy akadnának most is tanulók, kik szerzett Ugyességökkel s tájékozottságukkal boldogulnának a köznapi érintkezésekben is. De mily nagy fáradozással érhetnének odáig! S kérdem, tanácsos volna-e szaporítani a nehézségeket oly tantárgy körül, melynek különben is oly számos az ellensége ? Nem növelne-e ez még az ellenszenvet úgy a tanítványoknál, mint a szüléknél? Ellenfeleink határozott nemmel vágnak itt közbe második érvökkel igy okoskodván: az ellenszenvnek vége szakadna, a mint az érdeklettek látnák, hogy a tanulás az életnek szól. Megengedjük. De miként 2*
