Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1870

15

sabbnak látszik. Plato azt czélozá tehát, hogy az első két érv által az olvasó a meggyőződés szerzéséhez minél közelebb jusson, az utolsó döntő érv által ellenben minden kétsége eloszolván, a kitűzött tétel igazsága felől teljes bizonyosságot szerezzen. S ezen utoljára hagyott döntő érv alapgondolatát Plato telfogása szerint legrövidebben igy lehetne összefoglalni: Bizonyos lévén azon absolut értelem létezése, melyet a lélek elérhet: kétségtelenül bizonyos egyszersmind a lélek örökkévalósága is. Mert ha Plato azt állítja, "hogy az ismeret nem egyéb, mint visszaemlékezés a még e földi lét előtt ismertekre : akkor ezen állítása folytán a lélek értelmi életét még testtel való felruliáztatása előtt fel kell tennie s akkor bizonyos, hogy mindezen tételei által csak azt akarja bizonyítani, hogy, ha egyáltalában lehetséges a föltétien ismeret, így az emberi lélek e föltétien ismeretre képes, mely tételből csak is a lélek örökkévalósága* **)') bizonyosságát lehet következéskép levonni.

A mondottak után nem határozhatom el magamat azon felfogásra, melyet Zeller nagy érdemű munkájában „Geschichteder griechischen Philosophie 2. Bd. 1. Abtheilung p. 531 Note 2“ ezen tárgy felett ád.

Mig eddig csak tisztán azon érveket vettem tekintetbe, melyek a lélek öröklétét bizonyítják, egyelőre mellőztem párbeszédünknek némely szakaszait, melyekről azonban most szintén érdemes leend pár szóval megemlékezni.

így a párbeszéd második részében egy nem kicsiny szakasz (t. i. a 36-ik és 41—43-ik fejezetek) azon gondolattal foglalkozik, váljon leliet-e a lelket az összhanggal tenni párhuzamba? kérdezzük, váljon felesleges kitérés-e ez ? avagy mire czéloz ezen szakasz tulajdonkép, ha csakugyan a lélek öröklétének bebizonyítása képezi a dialog főfeladatát? Nézetem szerint e szakasz által világosan van megjelezve, hogy a dialog második része fogalmilag nagyobb pontosságra emelkedik, mint annak első része. Az első rész érveinél t. i. el van hallgatva (ámbár ezen hallgatás daczára feltételezve) a lélek Platon szerinti önállósága a testnek áltál- ellenében. A lélek ezen önállóságának feltételével azonban kirívó ellentétet képez azon nézet, mely szerint az nem egyéb, mint a test elemeinek összhangja, annak átszellemült egysége. Ennek átellenében aztán Plato a lélek önállósága feletti nézetét az által juttatja érvényre, hogy az ellenfél nézetéből vonható következtetéseket képtelenségeknek tünteti fel.

A párbeszéd második részében van még egy más hosszabb szakasz is (t. i. a 45—48. fejezetekben), mely szintén könnyen kitérésnek volna tekinthető. Miután ugyanis Sokrates Simmias amaz ellenvetését, hogy a lélek a test összhangjaként tekinthető, megczáfolta, nem tér át azonnal Kebes ellenvetésének czáfolására, hanem kijelentve, hogy e tárgy az összes létei és származás fontos kérdésével állván kapcsolatban, a dolog köny- nyebb felvilágosítása kedvéért saját philosophiai fejlődését szövi előbb közbe.'*''*) Kérdjük : mi czélja van ezen kitérésnek a dialog egész összefüggésében?

A lélek öröklétének tana Platónál változhatlanul összefügg az eszmék tanával : Ennek első tétele szerint az érzéki szemlélet ingadozása ellenében létezik egy változhatlan bizonyosság és ezt a lélek el is érheti. A lélek ezen képességéből a feltétlen bizonyosság megszerzésére Plató aztán egyenesen azt következteti, hogy a lélek örökké élő. Miután pedig az volt itt kimutatandó, hogyan következik a lélek örökléte ama feltétlen ismerési tehetségéből: igen közel állott e tárgyhoz, sőt annak világosabbá tételére szükséges is volt, hogy feltárassék szemeink előtt a sokrati-platoni bölcsészet legbensőbb lényege, annak keletkezése és kifejlődése. Ezen látszólagos kitérés tehát nem felesleges, sőt az van általa kimutatva, hogy a feltett kérdés épen nem mellékes, sőt inkább, hogy az, a mi a lélek lényegének bizonyéit be, teljes összhangban van Plato tanának alapelveivel, valamint e kitérés által van a platoni bölcsészet bővebb kifejtése folytán azon tétel is bebizonyítva, mi a bizonyításoknál annyiszor jött elő alapfeltétel gyanánt, hogy t. i. az ismeret nem egyéb mint visszaemlékezés. Ezeket fontolóra vevén, megszűnik ezen szakasz puszta kitérés és közbeszövés lenni.

Megemlítendő továbbá, hogy a lélek örökléte feletti kérdés csak azon fejtegetés folytán (9—13. fejezetek) kerül szőnyegre, miszerint a bölcs főtörökvése oda irányúi, hogy lehetőleg szabaduljon a test kötelékeitől, mely vágya részben itt a földön is, de teljesen csak a halálban érhető el.

*) Platónál szigorú értelemben csak a lélek örök léte, nem pedig annak halhatatlanságáról beszélhetünk.

**) Azon tényt azt hiszem nőm is kell ismételnem, hogy ezzel Plato tulajdonkép nem Sokrates, de saját maga bölcsé« szoti kifejlődését rajzolja, mint az már feljebb is említve volt.