Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1870

16

De nem csak ezen szakasz áll a fejtegetés közvetlen lánczolatán kívül, hanem azon kívül állnak a két első érvhez csatlakozó erkölcsi elmélkedések is. (30—34. fejezetek és 57—63. fejezetek). Kérdés, mily viszonyban állnak ezen elmélkedések a lélek öröklétét bizonyító érvekhez ? Ezen kérdést ismételve tárgyalta Steinhart „Phaedon“-hoz irt bevezetésében, hol is kivált a 393—414. lapokon fökép e tárgyról értekezik. A főgondolat, mely Steinhart egész bevezetésén áthnzódik, körlilbelől következő : Szerinte Sokrates a paszta theoretical bizonyítást nem tartja magában kielégítőnek s ezen erkölcsi elmélkedéseknek azért kellett ide csatolva lenniök, mivel azon érvek, melyeket a bölcsészet az örökélet bebizonyítására felhozhat, nem bírnak teljes meggyőző erővel, és nagyobb hatályosság kedvéért az ethicára szorulnak, mint mely egyedül képes a szilárd meggyőződést megalapítani. Steinhart tehát ezen erkölcsi elmélkedéseknek kiegészítő bizonysági erőt tulajdonit, mert szerinte a theoreticai érvek nem elégítnek ki. Meg kell itt azonban még egyszer jegyeznem, hogy eme „kielégitöu vagy „ki nem elégítő“ nem mi ránk, hanem mindig Platóra vonatkoztatva értelmezendő (t. i. „kielégítő“ vagy „ki nem elégítő“ Platon felfogása szerint).

Hasonló nézetet, mint melyet Steinhart részletesen ki fejt, Zellernél is találhatunk a platoni érvek Számításánál.

Azonban könnyű lesz megmutatnom, hogy ezen felfogás Plato értelmében teljesen tévesztett, mely állítás bebizonyítására elég leend emez erkölcsi elmélkedések rövid tartalmát adnom : E szerint ugyanis (ez a ‘J—13. fejezetig mondatik) a bölcs főtörekvése a léleknek a test befolyásától való lehetőleges megszabadítására irányul, mi aztán a bölcs halál utáni vágyának mondatik. Továbbá (a mi a 30—34. fejezetig kifejtetik) a lélek testföli elválása után azon fejlettségi minőségben marad, melyre földi élete alá képeztetett és fejlesztetek. Hogy azonban a testtől való elválása valódi emelkedéssé és szabadsággá váljék : már e földön törekednünk kell, azt az érzékiség befolyásától lehetőleg megőrizni. Végre (cap. 57—63.), mivel épen a lélek örök, halhatatlan természeténél fogva túlvilági életében sorsát e földön szerzett kiképzése szerint nyeri : világossá van téve, hogy a lélek eme kiművelése a túlvilági életben is megtartja becsét.

Csak ez, és semmi más nincs kifejtve ezen erkölcsi elmélkedésekben s igy én távolról sem látom be, hogy ezek az előbb felsorolt érveket kiegészítenék, sőt ép ellenkezőleg világosan látom, hogy mindnyájan a lélek öröklétének feltételén alapszanak. Mert hisz a test kötelékeitől való szabadulás utáni vágy csak úgy támadhat bárkiben, ha az a lélek önálló lényege és örökléte felől már megvan győződve, és a lélek már e földön foganatosítandó erkölcsi kiművelését ezen szakasz csakis azon feltét alatt ajánlhatja, miszerint ezen kifejlesztés a túlvilági életben is megtartja becsét és érvényét.

Platónál tehát e téren az érvek theoretical és practical oldalának megkülönböztétéséről szólani sem lehet, mert nála e kettőt t. i. a tlieoretikait és praktikáit mint valamennyi más párbeszédeiben, úgy ebben is a legszebb összhangban és a legbensöbb összefüggésben találjuk. S azért is egyenesen a tényállás elferdítésének nevezhető, ha Steinhart és Susemihl a fejtegetés ezen ethical oldalának bizonyító becset tulajdonítanak s azokat mint külön érveket fogják fel.

A lélek örökléte a feltétlen megismerés tehetségéből ered s ezen képességben rejlik a lélek hivatása a feltétlen tisztaság és szentségre. Platón ezen szilárd meggyőződése szerint tehát az erkölcsi tisztaság elválaszthatatlan a föltétien ismerettől; s ebből világos, hogy szerző ép e meggyőződése miatt csatolta a lélek halhatatlanságát bizonyító theoreticai érvek mellé az ezzel járó erkölcsi kötelességek következtetését is. Ha Steinhart és vele együtt több mások ezen erköcsi elmélkedésekben mégis bizonyító erőt s az érvek kiegészítését találják: akkor úgy tűnik fel előttem a dolog, hogy ők oly két nézpontot zavarnak össze, melyek egymástól szigorúan elkülönzendők, t. i. azon nézpontot, melyről azt vizsgáljuk, melyek az érvek, melyekre Plato a „Phaedon“-ban a lélek örökléte feletti meggyőződését alapítja? és azon lényegesen eltérő második szempontot, mely kérdezi, melyek azon indokok, melyekből Platon saját bölcsészeiének fejlődési menetében a lélek örökléte feletti meggyőződését merité? E két kérdés teljesen különböző és igy rájuk a felelet sem tartozik azonos lenni. Lehetséges ugyan, hogy — a mint valóban gyakori eset az, mikép bizonyos meggyőződések elméletileg keveset bizonyító, sőt világosan ki sem fejezhető elemek össztételén alapulnak, — elképzelhető — mondom — hogy Plátónál is ezen erkölcsi gondolatok képezték a lélek örökléte felőli meggyőződésének alapját és hátszínét és hihetőleg erre gondoltak Steinhart és nézettársai, midőn amaz elmélkedéseket fontos bizonyítékoknak tekintik; azonban, né-