Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1867
0 nem költliette fel az ottani lakónak figyelmét a természet iránt; a természet mélyebben gyökerező törvényeinek kifürkészése nem állott érdekében; a természet mintegy elzárva volt előle: de nyitva állottak előtte a gyűlések termei, az ár oda ragadta őt, oda, a hol szelleme azonnal tért talált a munkálkodásra. Mert az emberi szellem, ha még oly tétlennek is látszik, folyton akar munkálkodni, folyton munkálkodik is. De épen azért, minthogy cselekedni szeret a szellem, cselekszik gyakran oly téren, melyre hivatva nincsen, cselekszik azon a téren, melyre a véletlen sodorta; sodorni fogja pedig a véletlen mindenkor, ha jó idején az alkalmas, neki való tért ki nem mutatjuk. És ebben találom annak okát is, hogy, az alkalom könnyű szerrel, gyakran kevés, felüleletes isméretekkel feltűnhetni és cselekedhetni hivatottat és hivatlant egyaránt ragadván a legtöbb egyénnél eltévesztett pályára t. i. a politika és úgynevezett közélet pályájára, a magyar nemzet tudomány tekintetében általában, aránylag is nem áll a többi európai nemzetekkel egy fokon, mert a hívatlan nem hogy használna az ügynek, hanem zavart okoz, melyet a hivatottnak tisztázni kell, sőt gyakran háttérbe is szorittatik ez, miből a kár világos; nem pedig abban, mint némelyek vélik — pedig vannak számosán, kik ily balvéleményben vannak —, mintha a magyar már természeténél fogva nem volna képes a tudomány terén nagyot mívelni. Ha mai viszonyainkra egy futólagos pillantást vetünk, meg fogunk győződni ez állítás igazságáról. Az egyiknek a lantot kellene pengetnie, a másiknak a szerteszét barangoló lantosokat az igaz útra kellene térítenie kritikája ostorával, a harmadik arra volna hivatva, miszerint regényeiben az emberi lélek sajátságait élőnkbe tükrözze, a negyediknek határozott tehetségeinél fogva határozott kötelessége volna nem az ember és nemzet, hanem a nyelv törvényeit kutatni: és mind az ár által sodorva teljesen eltévesztett pályán működik. Ki vészit, mind ez által ? A tudomány. Egy ellenvetést tehetnének még a sötétlelkű pessimisták, t. i. azt, hogy sokan felnőtt ifjaink közűi semmi komolyabb tudományt nem tíznek, hanem a háznál, vagy néha egy magán és ritkán nyilvános tanintézetnél nyert nevelés és oktatás után bele ülnek őseik birtokába és gazdálkodnak, mint őseink száz meg két száz év előtt gazdálkodtak, szántanak, vetnek, aratnak, a nélkül, hogy ismernék azon földnek tulajdonságait, mely őket táplálja, a nélkül hogy sejtelmük volna az eső és harmat, hó és dér közötti viszonyról, egy szóval a természet törvényeiről. Hogy ezen tény mit sem bizonyit, azt tudjuk igen jól, mert ezek is nem szók tattat ván a nekik való tápszerhez, ahhoz nyúlnak, ami kezök ügyében van, cselekesz- nek ott, a hol számukra tér nyílott,. Bátran kimondhatjuk tehát, miszerint nem az emberi szellemben van a hiba, hanem azon módban, melyen őt tápláljuk, azon körülményekben, melyek között cselekvésre indittatik: ezeket kell tehát megváltoztatnunk, hogy a kívánt eredményhez jussunk, hogy a tudománynak, jelesen a mathesisnek harczosokat szerezzünk. Ha azon ország tanférfiai is. melynek légköre is már át van járva a tudománytól, azon tapasztalat folytán, miszerint számos tanítványaik vannak, kik a nyelvekben, vagy bölcsészeiben kitünően haladnak, a mathesisben azonban a középszerűségen alig emelkednek túl, folyton folyvást azon munkálkodnak, miszerint a matbesisre nézve a legjobb módszert találják ki, mennyivel inkább kell nekünk, kiket igen kevés tényező ösztönöz komoly tanulmányozásra, különösen a matbesisre, a módszer megválasztásában óvatosaknak lennünk!
