Evangélikus Gimnázium, Budapest, 1864
10 hangnyomatot nyer, p. a kutya állat, és: az állat nem mind kutya, itt az első példában az „állat“ szó bír erősebb hangnyomattal, a másikban pedig: „kutya.“ így valamely mondatban egyenes szórend mellett mindig nyomatékosabb az ál- 1 í t m á n y mint az alany; a főné v mint jelzó'je, az ige mint határozója, s a tárgy mintáz alany és állitmány, p. Apacsirta énekel, Drága kincsem, galambocskám, Csendesen kérődzik, Adjon isten minden jót, st. — s itt magamnak kell lerontanom költészettanomban felállított azon szabályt, hogy a jel zó' után a fó'név, s a határozó után az ige hangsúlyából (inkább hangnyomat) veszt; ez csak akkor áll ha a jelzó't vagy a határozót ki akarjuk emelni, — s kiemelni bár mily mondattagot lehet;— nem pedig általában ha minden meghatározott hangnyomat nélkül beszélünk. Legkevésbbé sem lehet szándékom a hangnyomatot a különbféle mondatok különbféle kimondási alakjaiban egyenkint feltüntetni; ez egyrészt nem is tartozik ide ? másrészt pedig már úgy is eléggé meg van alapítva; azért végül még csak a névmások közül néhányat akarok rövideden felemlíteni, melyek egy része mindig határozott hangnyomattal bir, más része ellenben soha sem. így már természetűk s értelmöknél fogva mindig határozott hangnyomainak a kérdó' névmások (mint általában a kérdó'szavak) p. Mi üvölt, sír?— Ki vagyok én? — Ki kopog, mi kopog?— mindig hangnyomat nélkül állanak ellenben a visszahozó névmások, p. A kik látnak s még sem hisznek. — Nem mind arany a mi fénylik st. A hangnyomatnál sokkal fontosabb a magyar verselésre nézve a hangsúly, mely különbféle nyelvekben a szavak különbféle szótagjain szokott lenni. így p. a német nyelvben minden szónak törzsén van a hangsúly, legyen az bár melyik szótagja a szónak, afrancziában pedig mindig a szó utolsó szótagján; melylyel ellentétben a magyar nyelvben meg mindig a legelső szótag hangsúlyos, legyen az akár a szónak gyöke, akár nem. Ez már általánosan elismert igazság lévén, erről hosszasabban nem értekezem, szükségesebb ennél kimutatnom azt, hogy a magyar szavaknak ezen főhangsúlya mellett, különösen hosszabb szavakban még mellékes vagy alárendelt hangsúly is vehető észre, mely a szótagok természete és állása szerint különbféle helyeken fordul elő. A kéttagú szavak rendesen nem bírnak mellékes hangsúlylyal, p. magyar, hazám, /cereszt st. — a három szótaguak rendesen szintén nem, legfölebb ha a harmadik szótag természeténél fogva hosszú, különösen képző, p. szabadság, boldog, — ellenben : szerelem, remélylyel, st. A négy szótagu szavaknál rendesen a harmadik szótag bir mellékes hangsúlylyal, p. liatái’ozva, kalitkába, boldogtalan; — de ha a 4-dik szótag nyújtott, (névszerint ha képző) a mellékes hangsúly arra esik, p. szemtelenség, adakozás st. — így a négynél több szótagu szavaknál is általában mindig a páratlan (3, 5 stb.) szótagokon van a mellékes hangsúly, ha pedig valamely páros szótag ékezett, a hangsúly mindig egy szótag'gal hátrább esik. Magyarázó például szolgáljanak a következő szavak : keseríteni, keserűsége, akaiékos/codik, akaáékosko lás, vigaszfa/hafadan, vigasztalója, st. Mindezekből láthatni, hogy a magyar nyelvben a hangsúly gyakran elleni ezésben van a szótagok időmértékével, s ha ez a hangsúlyra bir is némi befolyással, ez mindig csak a mellékes hangsúlyra vonatkozhatik, és sohasem a főhangsúlyra.
