II. kerületi állami főreáliskola, Budapest, 1915
Dr. Koczogh Andrástól: A mi háborúnk nemzeti és erkölcsi szempontból
11 népét, ha bűneit beismerve, előtte megalázkodott. És a hivők imája nem hiába ostromolta az egeket; az a hazaszeretet, amelyet a Mindenható oltott bele a magyarba, az O segítségégével csodákat művelt. * * * A földrajzi tényezőknek mindig nagy jelentőségük volt valamely ország történeti kialakulására és fejlődésére. Hogy hazánk történetében mit jelent a Kárpátok, arra külön könyvet kellene szentelni. Az bizonyos, hogy alig van ország a Föld területén, amelyet olyan hatalmas védőbástya úgy venne körül éppen a politikai határokon, mint ahogy hazánkat övezik a Kárpátok. A Kárpátok úgy emelkednek fel, mint egy hatalmas tiltakozás arra nézve, hogy ezen belül ellenség nem vetheti meg a lábát, mert itt olyan nemzettel kerül szembe, amely évezreden át generációk életének és vérének a feláldozásával örök birtokává tette ezt a földet. S a Gondviselés azért vezette ide, hogy a természet erői által is védve és oltalmazva legyen. A mostani háború azonban nemcsak nemzeti, hanem világ- történelmi jelentőségű tényezővé emelte a Kárpátokat. Itt tört meg Kelet barbárainak erőszakos támadása egy szabad nemzet ellen. Az orosz hadvezetőség ugyanis látva azt, hogy Berlinbe mégsem olyan könnyű eljutni, mint ő gondolta, elhatározta, hogy Budapesten keresztül Bécs-felé vezeti az orosz sereget. Három nagy offenzivát kezdtek az oroszok a Kárpátok ellen: 1914 novemberben, majd karácsony után január végéig s végül Przemysl elfoglalása után; s ez a három támadás több, mint félmillió emberükbe s rengeteg munícióba került. Az utolsó harcok idején naponta összesen 400 vonatot indítottak el hazájuk felé, megrakva nagyobbrészt sebesültekkel. „S amit mi mindig tudtunk, megtudta az orosz is, hogy a Kárpátoknak kemény homloka, és kemény ökle van“ — írja a háború egy krónikása. A támadások természetesen az átjáróink ellen irányultak s s a duklai, vereckei, uzsoki, lupkovi és Tatár-szorosokat egy időre el is foglalták. Az orosz támadás áprilisban volt a leg- elkeseredettebb. Ezer számra áldozták fel embereiket hiába. De mikor a mieink támadásba mentek át, a magyar, osztrák és német seregek, úgy söpörték maguk előtt az ellenséget, „mint az őszi szél a hulló falevelet.“
