Budapesti Tanítóképző Intézet, 1936
13 buzdító szava a díszteremben szüntelenül sarkalt a kitartó küzdelemre/ Ez a küzdelem már az erős akarat jele volt. Meg is lett az eredménye! Nincs egy hármasom sem. 4:0 a javamra! Igazoltam, legalább is részben, azokat, akik bíztak bennem. Igazoltam jelmondatomat: »Az akarat erő, mely előbb-utóbb borostyánt arat!« Eredményt értem el mind tanulásban, mind lelkiekben, csak azt sajnálom, hogy későn kapcsoltam. Hej, ha még egy évem volna!... H. B. szerint: »Már az élet küszöbén állottam, hogy elmenjek oda, ahol a kis templom harangja már hajnalban hívja munkára a magyar falu népét. Már útban voltam a nélkül, hogy a tanítói hivatást egy csöppet is éreztem volna. De azért örültem, hogy a tanítói pályára léptem,, folyton arra gondolva, hogy csak félnapot kell az iskolában eltöltenem, míg más, pl. egy hivatalnok, egész nap a dolgozóasztalnál görnyed. Nyáron viszont három hónapig nem kell tanítanom. Három teljes hónapig nem kell dolgoznom, s ezalatt pihenhetek. — Öh hát van ennél biztatóbb pálya? — hullámzott rajtam át számtalanszor e boldogító érzés. Nem voltak céljaim, melyek felé törekedhettem volna. Erőm sem volt, mellyel a göröngyöket, az akadályokat leküzdhettem volna. Senki sem törődött velem. Én sem törődtem senkivel, haladtam a magam útján. Ez az út pedig mindenhová vezetett, csak a jóra nem. Olykor már magam is észrevettem, hogy nem jól haladok, lelkiismeretfurdalást éreztem, de a rossz környezet, az erőtlenség és a külső segítség hiánya szüntelenül magával rántott. A szórakozásban leltem örömömet, amikor egyszer egy billiárd- parti váratlanul felborította az előbbi életemet. Csendesen eltávolítottak az intézetből. Ez a súlyos büntetés hideg vízként hatott rám. Fájt nagyon. A sors azonban csakhamar megbékített. Budára kerültem. Most, hogy itt vagyok, örülök annak, hogy minden így történt. Hogy azt a billiárd-partít lejátszottam, áldom a jó Istent, mert ez vezetett el a jó, az új útra, ahol felleltem az igazi életet. Itt kaptam lelki fejlődésemben egy egész életre szóló változást, azaz döntő jelentőségű megújhodás ment végbe bennem. Más életbe, más szellembe kerültem, mely megtanított küzdeni, mely világnézetet adott. Csodálkozással láttam, hogy itt velem törődnek, hogy rajtam segíteni akarnak. Jól esett látnom, hogy az intézet igazgatója mindenki iránt érdeklődik, mindenkit javítani akar. A tanártestület mindenkit különb emberré, minél jobb tanítóvá akar nevelni. Eddig mindig csak diáknak éreztem magam, mert csak azt nézték bennem, most tanítójelöltnek éreztem magam, s ez nekem erőt és reményt kölcsönzött. Éreztem, hogy egy erős vasmarok fogja kezemet, mely kivezet a veszélyből. Most itt állok az évnek a végén, s búcsúznom kell ettől az intézettől, szívemen bánat és öröm hullámzik át. Bánat azért, mert el kell hagynom azt a környezetet, ahol igazán őszintén neveltek, ahol embert, tanítót, hivatásáért rajongó tanítót neveltek belőlem Öröm pedig, mert megtaláltam önmagamat, fölleltem céljaimat, amelyek megvalósításához bátor szívvel, reménykedéssel foghatok.
