Budapesti Tanítóképző Intézet, 1935

mukat megnyerni. Ezt tartottam elsősorban a legfontosabbnak, mert, ha azt látom, hogy a leventék valakivel szemben megértők tudnak lenni s belátják, hogy az a valaki nekik csak jót akar, akkor az már félig sikert jelent. További munkám tehát erre irányult.

Egyízben, amikor egyik leventét helytelen magatartása miatt büntetni kellett volna, alkalmat vettem arra, hogy vele négy- szemközt beszélgessek. Mikor ezt a 16 éves leventét behívtam egy külön szobába s hellyel kínáltam meg őt, szokatlanul érdekesnek kezdett látszani előtte a dolog. Nagyon kíváncsi volt már arra, — mi fog történni.

Nézd, Mihály, — kezdtem én, — azt mondják rólad, hogy nem jól viseled magadat. Igaz lenne ez? — Helybenhagyólag bólintott. — Azt is tudod, miért mondják ezt rólad? Én azonban azt mondom, amit talán még senkitől sem hallottál, hogy Te egy kicsit eleven vagy s néha meggondolatlan, melyből sokszor származnak ügy rád, mint másra nézve kellemetlenségek. (E kijelentésemet azért tettem ebben a formában, hogy a fiúban némi önbizalmat öntsek s ne keserítsem el még jobban újabb korholásommal. Mintegy éreztetni akartam, hogy én megértem őt.) Szeretnéd-e, ha rólad ezentúl mindig csak azt mondanák, hogy szófogadó, rendes, egyszóval ú. n. jó levente vagy?

Láttam, miképpen ragyogtak fel szemei erre a kérdésemre s miként kezdett benne úrrá lenni a jobbik énje. Még nem kaptam kérdésemre választ, de már tudtam, hogy az csak kedvező lehet. — Valószínűleg szeretnéd tudni azt is, miképpen lehet a jó irányába megváltozni, megfordulni eddigi helytelen útadón. — Láttam, hogy ez a kérdés kissé meglepte őt, s talán hirtelenül is jött, de ha időt engedek neki, bizonyára megfelel rá. Megállapodtunk abban, hogy estére a népművelési előadás után, amikor mindketten jobban rá is érünk, találkozni fogunk és folytatjuk beszélgetésünket.

Itt látom helyén valónak azt megemlítenem, hogy leventém napszámos családból való és egyetlen fiúgyermeke szüleinek, akik nem sokat látszottak törődni azzal, hogy gyermekeik helyes nevelésben részesüljenek. Mikor tehát megállapodtunk abban, hogy este találkozunk, akkor egyrészt gondolkodási időhöz akartam juttatni őt, másrészt arról akartam meggyőződni, vájjon az a rövid, csak néhány perces délutáni beszélgetésünk nem volt-e hiábavaló. Természetes, hogy így én is érdeklődéssel néztem elébe az esti találkozásnak.

Amikor a megbeszélt idő elérkezett, örömmel láttam, hogy az én barátom mosolyogva jön felém s szebb jövőt kívánva üdvözöl. Már maga az a tény, hogy köszönt, örömmel töltött el, mert azelőtt ez nála hiányzott. Illedelmesen megkért, hogy az ő barátjai is hallgathassák, amit beszélgetni fogunk, örömmel egyeztem bele, mire már jött is felém 10—11 levente. Egész kis csapat verődött össze. Boldog voltam, hogy eddigi jelentéktelennek látszó munkámnak is volt már némi eredménye.

73