Budapesti Tanítóképző Intézet, 1935

Beszélgetni kezdtem velük, mint barátaimmal, megismételve azt, amit már elmondtam. Példákból indultam ki. — Ismeritek azt a vitézt, aki 10 éven át oktatótok volt? Bizonyára azt is tudjátok, hogy azóta a postánál nagyon jól jövedelmező állása van. Azt azonban nem tudjátok s talán még nem is gondolkodtatok rajta, minek köszönheti, hogy oda is sikerült bejutnia. A feleletet egy szóval adom meg: a becsületének. Fiatal volt, amikor a háborúba került s mint bátor hazafi, jelentékeny szerepet játszott abban, hogy az ő százada annyi dicsőségre tett szert. Becsületes munkája jutalmát elérte akkor, amikor vitézzé avatták. Ezzel a ténnyel azonban még nem ért véget az ő erkölcsi és anyagi sikere, amely jól végzett munkájának természetes következménye volt. Vitézi földeket kapott, kinevezték levente oktatónak, ahol munkájáért rövidesen felsőbb elismerésben részesült, majd, amikor a posta pályázatot hirdetett, melyen a vitézi érmesek előnyben részesültek, sikerült nyugdíjas állásba jutnia annak, aki semmiféle magasabb iskolát nem végzett, de az élet iskolájának vizsgáján eredményesen vett részt. Mindezt becsületének köszönheti.

Örömet okoz az, ha valaki nehéz munkája árán különb emberré tud lenni. Örömet okoz egyrészt az illetőnek, aki megváltozott, de örömet okoz annak is, aki figyelemmel kísérte az ő életét s mindig azon volt, hogy hasznos embert igyekezzék formálgatni valakiből, aki egyaránt díszére válik hazájának és embertársainak.

Hogy tiszta képet alkothassatok magatoknak arról, miként lehet ezt a nagy munkát eredményesen elvégezni, elmondom az én esetemet, ami eddigi életemben a legnagyobb jelentőséggel bír. Ne vegyétek ezt részemről dicsekvésnek, jóllehet ilyennel méltán dicsekedhetik valaki, hanem tekintsétek intő példának.

Mikor a tanítóképző harmadik osztályába jártam, de már előbb is, mindenki tudta rólam, hogy nem teljesítem kötelességemet, hogy vitatkozó természetű vagyok, s úgy megye'k saját fejem után, nem hallgatva az intő szóra, nem fogadva meg a jóakaratét tanácsokat, mint az árvíz, mely medréből kilépve, ut és irány nélkül pusztít mindent, ami útjába esik. Megtestesítője voltam a rossznak. Nem szeretett senki, csak én szerettem magamat. Nem törődtem senkivel. Azt hittem, így is jó lesz. Ám csakhamar arról győződtem meg, hogy ez egyáltalában nem lesz jó.

Egy szép napon azután megúnván a sok szidást, ami engem ért, elhatároztam, hogy új életet kezdek. Egyedül ezt nem tudtam volna véghez vinni. Az intézet igazgatójának, akiről tudtam, hogy örömmel segít a vergődő ifjakon, kértem segítségét. Ö világosított fel arról, hogy aki meg akar javulni, annak hibáitól kell megszabadulni. Hogy ezt megtehessük, ismerni kell hibáinkat, a bennünk levő rossz tulajdonságainkat: önismeretünknek kell lenni.

74