Budapesti Tanítóképző Intézet, 1933

kis falujuk esti harangszavára masíroznak hazafelé! Most itt vannak, megjöttek. Ezért ünnepelünk és hogy soha el ne felejtsük őket: nevüket kőbe véstük, emléküket bronzba öntöttük1. Ez is az ágyúból lett. A mai ünnepnapon Tihozzátok szólók fiatal Barátaim. Tihozzátok, kiknek bölcsőjénél a harangok szava helyett az ágyúk dörögtek. Azok, kiknek nevét ma kőbe véstük, a Ti elődeitek voltak. Itt jártak iskolába ők is, mi is. Ennek az intézetnek szelleme töltötte meg lelkűket. Az ő lelkűk veletek és az utánatok jövőkkel most már mindig itt marad. Nagy szükségtek van erre, mert amit mi elvesztettünk, nektek kell visszaszerezni. Mikor a háborúba mentünk, akkor még nekünk, 50 éveseknek olyan fekete volt a hajunk, mint a tietek. Ma — őszülő fejjel — már csak a Ti útaitokat egyengetjük. Titeket készítünk a jövőnek. De a múltból élünk s ma is, mikor itt állok előttetek, képzeletem visszavisz a Kárpátok küzdelmeibe, a Doberdó poklába. Gránátok süvítését és az aknák borzalmas recsegését hallom. Érzem, amint a rajtam keresztülmenő golyó tépi a húsom és töri a csontom. De az idegeimet tépő kínnál, a szilánkká szakadt csont s a vérző hús kínzó fájdalmánál nagyobb lelkem gyötrelme, mert látom, hogy ezeknek, kiknek az emlékét üljük s még százezreknek csontjai hiába porladnak idegen hantok alatt, mert milliók vére hiába hullott: Trianon minden gránátnál vadabbul tépte darabokra a Szent Korona testét. A magyar katona, kinek hősiességét a lángbaborult világ mind a négy tája bámulta, ma a három halom mentén hontalanná vált«.

Majd így folytatja beszédét:

»Ti talán nem is tudjátok, mit vesztettünk, én pedig lángbetűkkel szeretném lelketekbe írni. Ti már ebben a csonkaságban születtetek. Minket anyánk még a Nagymagyarország ege alatt ringatott. A Ti térképetek más, kicsi, béna; a mienk nagy volt, a Kárpát koszorúzta. Volt hármas halma, négy nagy folyója; Ti két megrövidült folyó partjainak és egy dombocskának vagytok a lakói. A mi országunk szép volt és szabad, a tenger kékjében veszett a határa; a Tietek szegény, de azért szent a délibábos rónája. Ti Szobig jártok a határra, nálunk Pozsonyban volt az ország koronája. Most Mohácsnál fut a Duna idegen országba, a mi Dunánknak a Vaskapu volt a zárja,... Mi királyt látni jártunk Ősbudára s ma a magyarnak a királya is árva. Érzitek Ti ennek a veszteségnek a nagyságát? Mi mindezt elvesztettük és mindezt érezzük!

Ne higgyétek, hogy ők és mi azért vesztettük el, mert gyávák, mert gyengék voltunk! Nem! A magyar sohasem volt az! Higgyetek nekem, én láttam a harcot! Minket nem győztek le! Mi azért vesztettünk, mert lovagiasak voltunk, mert nem tudtuk hinni, hogy magyarral, kinek vitézségét és hősiességét még az ellensége is elismerte, így lehet bánni. Azért vesztettünk, mert a nagy harcban kimerült és elalélt nemzetet idegen eszmék

— 33

3