Budapesti Tanítóképző Intézet, 1933
írt levelében könyörgött, eszközöljem ki, hogy ismét tanulhasson, hogy leckét tanulhasson, hogy feladatokat csinálhasson, — mert csak most érti meg lélek szerint azt, amit a múlt évben így mon-t dottam: »Öröm, hogy lehet tanulni«. Levelében a következőket írja: » Nagyon kérem, Igazgató úr, még egyszer tessék nekem időt és módot adni, hogy kiérdemeljem azt a határtalan jóságot és szeretetet, amellyel engem Igazgató /úr az intézetbe fogadott. Csak még egyszer, aztán többet soha, de erre nem is kerül a sor, mert nagyon megváltozom. Olyan tanító szeretnék lenni, aki pályáját nemcsak foglalkozásnak, hanem lelki szükségletnek tartja. Amint olvastam Igazgató úr beszédét (Öröm, hogy lehet tanulni) az értesítőben, újjá lett a lelkem és örömet látok mindabban, amit eddig terhes kötelességnek tartottam. Öröm lenne, ha ismét tanulhatnék, — örülnék, ha törekedhetnék azon cél felé, amelyre oly sok idealizmussal és hivatásszeretettel indultam. Aztán jöttek a zavarok, a tévelygések. Senkit sem akarok vádolni, de azt most már tudom és látom, hogy nagyon gyenge-akaratú voltam, mert egy-két társam rossz szokásait hamarabb vettem át és tartottam meg, mint azt a sok jót, amelyet jóakaróimtól hallottam«. — A multévi megnyitó beszédem tétele így hangzott »Öröm, hogy lehet tanulni«. Ez a növendék akkor bizonyára unottan hallgatta a beszédemet és ezt csak akkor kezdte érteni, amikor olyan lelkiállapotban elolvasta újból az elhangzott gondolatokat, amely lelkiállapotnak az volt a főjellemvonása, hogy nem tanulhat tovább. Most már rajong minden tanulási lehetőségért, legalább is úgy látszik. Hogy meglesz-e ez a tanulási lehetősége, nem tudom. De ezzel kapcsolatban valamennyiöket figyelmeztetem arra, örömmel ragadják meg azt a tanulási lehetőséget, ami itt az intézetben kínálkozik. 10. Menjünk vissza képzeletben Gödöllőre. A tábornak egyik főjellemvonása az a meleg barátság, amelyről Baden Powell is megemlékezett. Ehhez a barátságos hangulathoz az alaphangot a magyar vendégszeretet adta meg. Öröm volt látni, amint két magyar cserkész közrefog egy svájci cserkészt, — vagy egy magyar cserkész egyik karjával svéd, a másik karjával norvég cserkész karjába karol. Úgy éreztem, hogy ebből az átkarolásból új magyar időszak fakad. Olyan magyar időszak kezdődik, amelyben a magyarnak a múltnál nagyobb tisztessége, becsülete lesz. Az egész táborozásnak — magyar szempontból — legnagyobb jelentőségét ebben az új baráti légkörben láttam. Bár a világtáborban nem beszéltünk sebeinkről; mégis ez az ösz- szejövetel kiszámíthatatlan nagy szolgálatot tett a gyógyítás keresésének. A jobb magyar jövő volt az a központi gondolat, amely bennünket leginkább éltetett Gödöllőn. Naponta azzal jártam a tábor útjait, hogy most itt nyílik meg a jobb magyar jövő egyik forrása. S ha volna még valaki, aki kétkedve nézné a cserkészek munkáját, annak azt mondom, legyen szeme, lássa — 7 —
