Budapesti Tanítóképző Intézet, 1932

szeretne, de a kenyérkereset szorítja munkára. Ilyen kötelességgel szemben a tanító munkája lehet olyan, hogy nem érezzük benne a szigorú kötelesség terhét, hanem lelki szükségletből fakadó, kívánatos tevékenységnek tartjuk. A favágó munkája sohasem lehet a maga egészében testi, vagy lelki szükségletből fakadó. A tanító munkája lehet olyan. A tanító munkája ebből a szempontból ke- vésbbé fárasztó, kevésbbé gyötrő, sőt ellenkezőleg minél több lélék van benne, annál inkább élteti a testet és a lelket. S hogy ez nemcsak beszéd, hanem valóság is, kiderül abból, hogy a statisztika szerint a tanítók általában magas kort érnek el. Aki nagyon nehéznek, terhesnek találja a tanítói munkát, az nem igazi tanító. Úgyhogy nemcsak az igaz, hogy a tanítónövendék élete jobb, mint a nem-tanuló ifjúé, hanem az is igaz, hogy a tanítónövendék jövő élete, azaz a tanító élete is kedvesebb, kívánatosabb, mint az előbb említett foglalkozási ágak bármelyik képviselőjének élete. Ezzel ismét olyan érvet vonultattam fel, amely azt mondja, igaz a tétel: „öröm, hogy lehet tanulni, öröm, hogy itt lehet tanulni“.

5. Ezt a gondolatmenetet még tovább kell fűzni. Csak annak a részére éltető a tanítói munka, aki azt lelki szükségletből végzi. Aki hivatást lát munkájában, nem pedig hivatalt. Annak a részére lesz a tanítói munka majdan csak hivatal, aki itt például számít, aki csak akkor tanul, amikor gondolja, hogy felelni fog. Aki itt nem önmagának tanul, hanem a tanár uraknak. Akárhány diák azt hiszi, hogy ő a tanár úrnak tanul. Micsoda lelki szegénység! Mindenki önmagát gyarapítja, amikor tanul. A tanár urak segíteni akarják a növendéket ebben az emelkedésben. Aki most csak számítgatva tanul, aki csak annyira dolgozik, hogy éppen átmenjen, az a növendék az ifjúságát arra használja fel, hogy ellopja férfikorának és öregkorának derültségét, nyugalmát, lelki harmóniáját. Vájjon nem a legnagyobb vétek-e önmagunkkal szemben, hogy napról-napra ellopkodjunk valamit későbbi korunk boldogságából? Az ilyen növendék olyan módon lopja meg önmagát, lopja meg későbbi korát, hogy az eltulajdonított kinccsel most sem rendelkezik. Ugyanis, a csak immel-ámmal dolgozó növendék, a csak rossz elégségesekkel csúszó-mászó diák nem lehet valóban boldog. Mert részben a tanári testület, részben a szülők, részben pedig saját lelkiismerete akárhányszor zavarják boldogságát. Az ilyen növendék nem boldog sem most, sem később. Ellenben a keményen dolgozó növendék — a kezdet nehézségeinek legyűrése után — már most is boldog, de egészen kétségtelen az, hogy későbbi boldogságának szilárd alapot vet. Mind a mostani, mind a későbbi boldogságát csak az szolgálja, aki a tétel értelmében él, aki örömet talál abban, hogy tanulhat.

6