Budapesti Tanítóképző Intézet, 1932

D) Akik ismernek, jól tudják azt, hogy póruljárnak azok -az ifjak, akikben megvan az a hajlandóság, hogy az ifjúság iránt való bizalmammal esetleg visszaéljenek. Tudják, hogy nem egy esetben leleplezem a hazugságot, leleplezem a képmutatót, stb. Neveket most nem akarok mondani, mert ez fájdalmat szerezne, pedig a mai napon nem akarok kellemetlenséget okozni, hanem csakis örömet szerezni. Amikor az ilyeneknek szigorú leckét adok, védem az egész ifjúságot. T. i. védem őket az ellen, hogy ilyenek lerombolják azt a bizalmat, amelyre az egész ifjúságnak olyan nagy szüksége van. Akiket már tanítottam, tudják, hogy aránylag kevés támpont alapján megszerkesztem magamnak az ifjúról való képet, és ez segít engem abban, hogy mindenkinek a megnyilatkozásait kellően értékelhessem. Nagy mértékben segít abban, hogy bízzam az ifjúságban, az a tény, hogy őszinte megnyilatkozásért nem jár büntetés. Ha bárki elmondja olyan hibáját, bűnét, vétkét, amelyről más úton nem szerezhettem tudomást, ezért sohasem járhat semmiféle büntetés. S ha most a diák szemüvegén át nézem a helyzetet, akkor azt látom, hogy annak így kell gondolkoznia: Nincsen értelme annak, hogy az igazság mellé fogjak.

E) Ha mindezek ellenére akadna olyan növendék, aki — akár most, akár később — kérkedve elmondaná, hogy neki valamit elhittek, ami hazugság volt, ez a korcs ifjú megvetést érdemelne. Megvetést érdemel annak az ifjúságnak a részéről, amely a megértést, a bizalmat szomjúhozza. S hogy nem végez építő munkát az, aki az ilyen kérkedést — visszautasítás nélkül — meghallgatja, az bizonyos. Vájjon mit lehet mondani olyan emberről, aki azzal akar kritikát mondani, hogy benne többet bíztak, mint amennyire méltó volt?! Ez bizonyára a leghitelesebb bizonyítvány arra, hogy az illető korcsfajzat. Node az ilyen kivételes elkorcsosodásról nem is érdemes beszélni.

F) Fiúk! Engem is, mint mindenkit, aki neveléssel foglalkozik, értek már csalódások. Ezek azonban csak azt eredményezhetik, hogy még jobban kinyissam a szememet. De nem járhat a nyomukban általános bizalmatlanság. Jól tudom Széchenyi következő mondását: „Minden, ami a jókat sújtja, a rosszaknak kedvez“. A jókat sújtanám az általános bizalmatlansággal. Bizalmatlanság csak azok részére van, kik arra rászolgáltak. Az ifjúságnak oly nagy szüksége van a bizalomra, mint a mindennapi kenyérre. Tudjuk, hogy sokszor olyanok is koldulnak, akik nem szorulnak segítségre, vagy nem érdemesek arra, hogy segítsünk rajtuk; azonban ennek ellenére mégis adunk a koldusnak. Sőt azt mondom: adnunk is kell. Mert aki arra való hivatkozással nem adna, hogy

13