Budapesti Tanítóképző Intézet, 1932

magunk is bízunk az ifjúságban. A nevelésnek egyik legfőbb feltétele a kölcsönös bizalom. Ahol igazgató és ifjúság, tanári testület és ifjúság bizalommal viseltetik egymás iránt, ott — egészen bizonyos, hogy — eredményes munkáról számolhatunk be. Ahol bizalmatlanság uralkodik tanártestület és ifjúság között, ott kétségtelenül csökken az eredmény. A magam bizalmával szeretném növelni az ifjúság önbizalmát, szeretném növelni az ifjúság bizalmát a tanártestület iránt, szeretném elérni azt, hogy esetleges sikertelenségek esetén ne inogjon meg a bizalom e tanártestület iránt, hanem ki-ki önmagában keresse a baj forrását, örömet akarok szerezni az ifjúságnak azzal, ha azt mondom, hogy a tanártestület bizalommal viseltetik az ifjúság iránt, örömet akarok szerezni az ifjúságnak azzal, ha arra törekszem, hogy az ifjúság is legyen bizalommal a tanártestület iránt. Aki bízik a tanártestületben, annak a lelki világa vidámabb, nyugodtabb, elégedettebb, mint azé, aki bizalmatlan.

C) Fiúk! Ha szemlét tartok ama kedvezőtlen észrevételek felett, amelyek pedagógiai eljárásomra vonatkozólag itt-ott elhangzottak, akkor ezeket két csoportba kell osztanom. Egyik szerint túlságosan szigorú, a másik szerint túlságosan enyhe vagyok. (Legalább is olyan értelemben, hogy többet bízom az ifjúságban, mint amennyit kellene.) Nyilvánvaló, hogy ez a két megállapítás ellentmondó. Vagy csak az egyik, vagy csak a másik igaz. Az én nézetem szerint egyik sem igaz. Úgy nézem az embert, amint van: tehát jó és rossz tulajdonságok összességében. Szigorúságom csak azt jelenti, hogy a rossz tulajdonságokkal szemben keményen, határozottan lépek fel. Féken akarom őket tartani. Féken akarom őket tartani az intézet és az ifjúság érdekében. Ez tehát nem lehet hiba. Az enyheségem pedig csak azt jelenti, hogy bizalommal viseltetem mindenkinek a jó tulajdonságai iránt. Tehát ez a jellemvonásom nem is enyheség, hanem megértés. Most az a kérdés, vájjon nem bízom-e többet az ifjúságban, mint amennyit az ügy érdeke megkíván?! Erre nézzve azt mondom, hogy az ifjúság érdekében törekszem megfelelő ellenőrzésre; adott esetekben megvizsgálom a tényeket, azután mondok ítéletet; bizonyos helyzetekben óvatossággal fogadom a megnyilatkozásokat, stb. De arra sohasem voltam kapható, hogy az ifjúsággal szemben való kételkedés legyen az uralkodó jellemvonásom. Ha kételkedünk az ifjúságban, akkor kételkedünk a jövőben is. Ha valahol bajok voltak is, akkor sem az a feladatunk, hogy örökké kételkedjünk, hanem az, hogy operáljunk, gyógyítsunk és újból bizzunk. Jól mondja La Rochefoucauld: „Szégyenletesebb nem bízni barátainkban, mint csalódni bennük . . . Bizalmatlanságunk igazolja a mások csalását“.

12