Budapesti Tanítóképző Intézet, 1929

denütt nyitott szemmel nézte a világot, minden országból elhozta azt, ami a nevelés szempontjából — a hazai viszonyokhoz alkalmazva — értékes. Külföldi tapasztalatait is felhasználta arra, hogy ne csak szavakkal, hanem példákkal is tanítson.

Quint József temetése után az intézet összes növendékeitől kértem néhány sort a következő tételre vonatkozólag: «A megboldogult főigazgató úr emléke az én lelkemben». V. szerint: «Karácsony reggelén bementünk a főigazgató úrhoz kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni és megköszönni azt a sok jóságot, amivel bennünket: ittmaradottakat elhalmozott. Ekkor beszélt arról, hogyan kellene az I. éves növendékeket az év elején! fogadni, hogy ne érezzék magukat elhagyatottaknak. Beszélt arról, hogyan kellene szebb diákéletet teremteni. Ekkor ismertem meg igazán jó szívét, amely valóban a mi atyánk szíve volt». S. szerint: «Amikor 1. éves koromban bevonultam Budára, nagyon hiányzott a szülői ház szeretete. Az udvaron búsan sétálgattam. Arra jön igazgató úr és odahív magához és kérdezi: «Mit búsul, kis ember?» Rösteltem azt mondani, hogy hazakívánkozom, hát azt mondtam: Nem búsulok, csak gondolkozom. De az ő gyermekismerő jóságos szeme észrevette a szemem sarkában a könnycseppeket. Leültünk egy padra és beszélgettünk. Beszélgetett a nagy pedagógus egy I. éves növendékkel. De ez a beszélgetés nem távolállóknak a beszélgetése volt. Itt az apa beszélt a fiával. Ezt a beszélgetést nem felejtem el soha». N. szerint: «Tegnap még láttam, még beszéltem vele, még a kezét is nyújtotta. S ma már nincs. Amikor utoljára szólt hozzám, csak ezt mondotta: «Jó fiú.» Mennyire szerette összes növendékeit: a kicsinyeket is, meg a nagyokat is. Nem tűrte a rendetlenségünket azért, mert nagyon szeretett bennünket». K. szerint: «Olyan fiú vagyok, akinek van édesapja és még sincsen apja. A főigazgató úrnak előadtam szomorú helyzetemet, aki sok dolga mellett sem sajnálta az időt arra, hogy kényes ügyemet megvizsgálja. Igazságos volt. Tanácsokkal látott el. A főigazgató úr lett az atyám, illetőleg annak helyettese.» B. szerint: «Nagyon szigorú ember volt Quint főigazgató úr. De amilyen szigorú volt, éppen olyan engesztelő is tudott lenni.» Cs. szerint: «Sohasem tudtam még olyan összpontosított figyelemmel magyarázatot végighallgatni, mint az övét. Élveztük a tanításait». P. szerinit: «Az órákon szigorú volt. Órák után pedig tréfált is velünk.»

Az elmondottak eléggé igazolhatják azt, hogy mennyire összeforrt Quint József ezzel az intézettel és annak növendékeivel. Minden számottevő pedagógus lelkében az ő nevéhez az I. kér. Állami Tanítóképző-intézet asszociálódott.

Soraim vége felé szükségét érzem annak, hogy megemlékezésem vázlatos voltát okadatoljam. Az okot egyrészt Quint József pedagógiai világának gazdagságában kell megláttatnom,

13