Budapesti Tanítóképző Intézet, 1901
26 III. A képző-intézet működése. 1. Nevelés és fegyelem. Tanítóképző-intézeteink mai fejlesztése fokozottan a szakszerű irányban halad. Erre vall a tanítóképző tanárok egy nagy részének ama törekvése is, hogy a tanítóképesitő-vizsgálat alap- és szak- vizsgálatra osztatván, az első a IV. évfolyam végén tartassák meg, főképen az általános műveltség elemeit tartalmazó tárgyakból, a szakvizsgálat pedig csak 1—3 évi s kint az életben eltöltött gyakorlat után különösen a népiskola szervezését és a népiskolai tanítást és tanítási gyakorlatot legközelebbről érintő tárgyakból. Nem volna okadatolt más és ez intézetnek szakszerű fejlesztésére ható mozzanatokat is e helyen még felemlítenem sem. A fődolog itt ugyanis az, hogy miképen fogta fel intézetünk a tanító- képzés czélját s miféle eszközökkel élt a tanitónövendékek kiképzésében. Intézetünk, noha általában szakirányú iskola akar lenni, a növendékek nevelésében nem élesen elválasztva, mintegy ellentétes viszonyban állította fel az általános műveltség és a szakképzés elemeit; azt az elvet vallván, hogy a jó tanítónak, mint általánosan jól képzett, művelt embernek, ezen minősítettségére egyebek között azért is feltétlen szüksége van, hogy jó tanító lehessen; kiváló emberi erényekre pedig első sorban kell nevelni azt, a ki mint nevelő-tanító emberi erényekre akarja a zsenge nemzedéket nevelni. Intézetünk ennélfogva a nevelő-oktatás egész munkájában azt az elvet követte, hogy növendékei mennél több, de világos és alapos ismeretet sajátítsanak el, azon mennél jobban uralkodjanak, azt saját belátásuk szerint is fel tudják dolgozni s épen ezek segítségével képes, gyakorlott, gyermekeket szerető és e pályát nagyra becsülő tanítókká legyenek. Az ismeretszerzés főeszközei természetesen a tárgyaknak, híven a tanterv szerint való feldolgozásai. De ehhez járult többféle testületi szemlélet vagy kirándulás, mély gondolkodó ifjú művelődé-