IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1916
A trónváltozás
4 Ausztriára is boldogabb napok derülhetnek, mig a magyarok nélkül, vagy azok ellenére jobb jövőt Ausztria sem remélhet: a katona helyt ad az államférfiúnak s aki eddig parancsolt a birodalmi érdek szerint, leküzdve most a tradíciót, leküzdve önmagát, nyitott szemmel, bölcseséggel a nemzeti vágyak, a történelmi haladás terére lép. Aki eddig népein uralkodott csupán, uralkodni kezd önmagán s bámulatos lelki erejévef le tud mondani a reá- szállott korlátlan hatalomról s azt tápláló ideálokról kora szavát megértve új mesgyére lép, hol a szeretet jegyében népe boldogságán munkálkodik s bölcseségével hazánk egy új, szebb korszakát készíti elő. Amint az uralkodó az atyai bizalom hangján szól hü magyarjaihoz, a kiegyezés ügye, Deák bölcsesége, Andrássy támogatása mellett gyorsan halad előre s 1867-ben kinevezik a második felelős minisztériumot — a 48-as törvények elismerésével s a jogfolytonosság helyreállításával, — junius 8-án pedig Szí. István koronájának törvényes birtokosa van. A kiegyezéstől kezdve hazánk minden téren üdvös haladást tanúsít, s a trónon eltöltött hosszú idő eseményei és tapasztalatai azt igazolják, hogy országai az alkotmányosság és szabadság idejében fejlődtek annyira, hogy életerejük Európa lángbaborulásakor meglepte a világot. S miként lángolt a világ, amikor mint ifjú trónra lépett, azonképpen kigyulladtak a föld sarkai s vérzett a világ, amikor mint aggastyán eltávozott. „Fővágyam volt — mint népeihez intézett szózatában mondja — éveimet, melyeket Isten kegyelme juttatni fog, a béke további műveinek szentelni s a népet a háború borzalmaitól s áldozataitól megvédeni.“ A sors könyvében azonban másképpen volt megírva. Ő, aki tüzön-vizen, ezer veszélyen keresztül velünk volt, a nagy vihar idején, annak is a java tombolásában, itt hagyott; teste-lelke nem bírta ezt a kegyetlen utat már. Maga is úgy érezte, hogy közel a vég, amikor ezeket mondotta: „Nagyon öreg ember vagyok már, nem soká élhetek; de itt az Utódom, derék, jeles ifjú, benne örömöm telik, benne népem bizhatik.“ Sejtelme beteljesedett; élete ezután nemsokára kialudt. Mint galambfehér aggastyán Isten kegyelméből távozott, miután fejedelmi lelkét oly mélyen lehelte nemzetébe, mely abban élve, hatni fog továbbra is — emléke szent lesz és örök. Mikor az ő szerető szive megszűnt dobogni, a miénk gyászt öltött, amikor lelke egyesült azokéval, akiket annyira szeretett s itt a földön hiába keresett, a mienk árván maradt. Halálával ugyanis a korona egyik alkatrésze letűnt s itt maradt árván a másik rész: a magyar nemzet. Árván maradt, de nem vígasztalánál. A vigasztalás a megboldogult ajkáról hangzott el felénk: „Utódom derék, jeles ifjú, benne örömöm telik, benne bízhatnak.“ S a magyar nemzet szive egész melegével, forró szeretetével, bizalmával fogadta az Utódot és családját. Aki az 1916. dec.
