IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1915
I. Háborús líránk
szavakban idézi fel emlékét. „íme — úgymond — amint most feltűnik előttünk, mintha azt a tragikus borút, melynek árnyékát leláncolt tettvágy, meg nem értett eszmék és csalódott álmok vetették rá, a reménynek, a bizalomnak, a hitnek egy sugara enyhítené meg.“ Lelkűnknek vissza kell hozzá szállnia. Az ő nagyságának nincs szüksége a mi koszorúnkra, — „nekünk van szükségünk ő reá, útmutatónkul, lelkesítőnkül, példánkul a megpróbáltatásoknak még talán ránk váró napjaiban“9) Zrínyit, a költőt, aposztrofálja Kozma Andor is, e nagy napokban, „a lantost, daliát, a látnokot“, ki amig élt, „a pusztába kiáltott“. Rég hallgat a lant, rég nyugton a kard. Ám riadója száll az időkbe, Száll a jövőkbe, szivekbe, velőkbe S visszhangra riaszt új hősi vihart: „Ne bántsd a magyart! . . Ne bántsd a magyart!“ Zrínyi a költő hős hite él itt, Irinyi a bajnok harcos igéit Vallja e nemzet örök igazul. Jaj, aki bántja! . . Éles a kardja, Védni magát már tudja s akarja Rajta fiuk! ... E kardnak utána! Erre van írva: „Ne bántsd a magyart!“ Zrínyi írása: „Ne bántsd a magyart/“ (Zrínyi a költő.) Zrínyin kívül Petőfi szelleme is áthatja a harcokat s megihleti a költőt is. „Csak te vagy méltó most dalolni köztünk — Itt óriások vívják most a harcot, — Az izzó tűzben tenger arany vált ki, És mi magyarok lelkünkre találtunk. Ó, szólj te! Mondd, hogy büszkék legyünk aztán Magunkra és mindenre, mi magyar. Ezt dörögd szét most Magyarországon! S megeskiisziink újra dicső szavadra: Hogy új évezred aranykora pirkad A büszke, ifjú, föltámadt magyarra! (Harsányi L.: Prologus az uj élet felé.) Petőfi szellemével lelkesíti a przemysli katona-költő is a küzdő harcosokat: Mindenütt Petőfi lelke van velünk: „Varsó fölött a gépmadár dalában, Belgrád fölött a bombák robajában, a sivatagok fekete szelében, emésztő tűzben, bosszuló fegyverben Petőfi lelke jár.“ * 11 Eluöki megnyitó beszéd a Kisfaludy-Társaság 1915. febr. 7-iki ülésén.
