IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1915

I. Háborús líránk

Hiába jönnek a tenger orosz csordák,

Ne féljetek, Isten kezébe van

Öreg szülétek: szegény Magyarország!

(Zilahy L.: Vigasztalás.)

Bízni kell az Istenben! Ezt tanítja fiacskájának a költő:

Igen, fiacskám, háború van,

Győzünk-e? . . Istent hinni kell!

Magyarságunknak szive-lángja Csak nem hiába vérzik el? . .

Ó, ha van Isten fönt az égben —

És, úgy-e, kell, hogy ő legyen?

— Nézd, nyitva áll a templomajtó, —

Menjünk be, gyermekem. . .

(Sajó S.: Háború van.)

Békevágy.

Annyi nehéz harc után várva-várjuk a nyugodt fejlődést biztosító békét. Ez a békevágy ott él mindenkinek szivében s a költők ebben is a közhangulat kifejezői. El kell következnie a békének, mert

Bármily sötéten ül a felhő:

Mögötte ott a tiszta kékség És lesz még áldó napmeleg . . .

(Sajó S.: Hit.)

Sűrűn szállnak ég felé a fohászok:

Hurrá helyett hadd halljuk A munka himnusát . . .

Hozd el nekünk, nagy Isten,

A döntő diadalt!

Lássuk szabad hazában Boldognak a magyart!

(Ábrányi E.: Ne tűrd tovább.)

Csakis az Ur segítségében bízva várhatjuk a gyászos idők végét:

Add vissza nékünk

Nyugalmunk, csendünk, házunk, menedékünk . . .

... Mi kéz, ne romboljon, oh csak segítsen.

Mi tűz, ne pusztítson, csak melegítsen,

Mi fa, oh legyen gyümölcse, virága,

_ És ne legyen soha mankó az ága! —

(Patai J.: Könyörgés.)

A harangok is leszállnak a toronyból s eddig mélyen zúgó, lágyan zengő ércnyelvük halált üvölt majd nappal-éjjel. A béke