IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1915

I. Háborús líránk

A gyermek lelkére is ránehezedik a háború súlya, terhe. Látja, hogy mindenki szomorú; észreveszi a könnyet édes, szüléje szemén s kéri az Istent: elégelje már meg a pusztulást; hisz annyi árvával van már tele a világ, aki azt sem tudja, hogy ő árva már.

Ki ott villámlász a kardok hegyén,

Mint a nagyoktól sokszor hallom én,

Az emberszívbe költözz már bele, —

Az Istennek csak ott lehet helye.

Nőj jön virág v holtak sírjain,

Az élőnek ne légyen élte kín,

Áldva nézzen föl rád a földhatár, —

Uram, a háborút parancsold vissza már!

(Móra F.: A háborús gyermekszobából.)

Az ártatlan gyermeki szívek imáját bizonyára meghallgatja az Ur s így

Férfiak fegyvere, gyermekek fohásza:

Vívjátok ki együtt népünk üdvösségét,

Szent, jogos, dicső tusának Diadalmas végét.

(Ábrányi E.: Imádkozó kezecskék.)

Remény, bizalom, vigasztalás.

A nagy harcnak életre-halálra döntő jelentőségét ismét csak Gyóni G. fejezi ki szerencsés tömörséggel:

Ha nem győzzük, sohse lesz itt béke;

Ha nem győzünk, a világnak vége.

A többi már karabélyunk dolga,

Mert a magyar nem lehet rabszolga.

(Varsó felé.)

Ezt a határtalan bizalmat a hősi bátorság és elszántság mellet táplálja az Istenbe vetett remény és bizalom. S így, habár ádáz tengeren hullámzó hajónkat viharos szelek ostromolják,

De nem rendül meg hitünk, a régi árboc,

S az Ur lelke jár a vizek felett,

Ő benne bízunk, benne bízni jó:

Révpartot ér a hányt-vetett hajó.

(Lévay J.: Előttünk a tágas mező kitárva.)

Ebben a reményben vigasztalja a költő a szenvedő hősöket: ne fájjon égő sebetek,

A fájdalom, mely bennetek viharzik,

Legyen tinéktek drága büszkeség!