IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1915

I. Háborús líránk

Pompás fotográfiája a magyar katona lelkének az a valószert!, drámai erejű, minden szentimentálizmustól ment dialógusa is, melyben két vitéz beszélget vasárnap a sáncon, mig körülöttük gránátok röpködnek. Egyikük a Qöncöl-szekere láttára az édes otthonra gondol, másiknak pedig kicsi fia jut eszébe: „Olyan kedves már a csöppnyi gyerek!“ Bajtársa szivében meleg részvét támad s aggódva társa életéért félrevonja öt:

— Pajtás, húzódj csak erre közelebb,

A golyó ott a földet mind kivágta,

Jobb lesz nekem a te fekvőhelyed —

A kicsi fiad ne várjon hiába.

Nekem nincs fiam, aki hazavárjon . . .

(Vasárnap a sáncon.)

Qyóni valóban a háború magyar énekese. „Nemcsak a kötelességet teljesítő, a harc tüzében hevülő katonát látjuk magunk előtt, hanem kibontogatja előttünk lelkének azokat a szálait is, melyek otthonához fűzik.10) Reméli, hogy addig nem hal meg, mig vissza nem térhet hitveséhez.

Csak ne tudnálak szomorúnak —

Jöhetne már az örök semmi,

De így még nem szabad meghalnom, —

Mert olyan szomorú, tudsz lenni —

S visszavisz a szomorúságod.

(Visszavisz a szomorúságod.)

Csak az fájna lelkének, ha utolsó üzenetét nem tudná eljuttatni hozzá; egyébként borzadás nélkül gondol a halálra.

Csak az búsít, ha itt halok meg, kedves,

Nem járhatsz majd ki virágos síromhoz.

Nem járhats-z majd ki szelíd őszi este,

Mikor oly jó már temetőbe járni . . .

... De itt, jaj itt oly szomorú lesz, édes,

Dérlepte tarlón elhagyva feküdni.

Vén varjú kopog szikkadt koponyámon,

Amelyben akkor az utolsó álom,

Halál-bánatos végső drága rim,

Tehozzád küldött búcsú-üzenet lesz . . .

... És nem jut hozzád soha, soha, kedves.

(Üzenet a kedvesnek.)

„Ez a két költemény olyan percek terméke, mikor a harc porából, füstjéből merengése kiragadja a költőt, a förgeteg ln) Kéki. L. i. ni. 140. 1.