IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1913
II. Friedreich István (1878-1914)
12 minden igazságos ügyet pártolt, s ellenfeleiben is megbecsülte a becsületes meggyőződést. Sokan féltek tőle, de még többen féltették. Amikor beteg lett, a kétségbeesés szállta meg környezetét, mert hiszen +udtuk, hogy a tüdővész ölte meg édesanyját és fivérét. Ha tehetségét pénzre váltja valaha, kezdődő végzetét talán Egyptom levegője meg tudta volna változtatni. Szegény volt. Míg eszközei bírták, elutazott Svájc tiszta hegyi levegőjére, majd a tenger sós páráihoz. De vissza kellett jönnie. Tél volt még, vagy esős, vizes tavasz. És ő dolgozott, mert már volt kiért: aggódó feleség és járni kezdő gyermek, akinek jövőjéről úgy szeretett beszélni egészen bizalmas társaságban. Mert ez a kegyetlen harcos, ez az éles gúnnyal gyilkoló ellenfél imádta a gyermekeket, és ha senki sem látta, végtelen szeretettel tudott velük bánni. Aztán jöttek az utolsó hónapok. A tüdővészes ember kapkodása más és más gyógyító eszközhöz, hánykolódás a betegség tipikus optimizmusa és elcsüggedése között, szívfacsaró beszédek a jövő nagy terveiről, azokkal a nagy csillogó szemekkel, amikben már nem az eleven élet, de a pusztulás emésztő láza ragyogott. Négy évig készültünk erre a csapásra, s mikor bekövetkezett, mégis borzasztó csalódás rázta meg lelkünket, nem tudtuk hinni, nem akartuk elfogadni a sors rettentő kegyetlenségét. Akik a szeretetébe mertük magunkat számítani, mindvégig elevenen fogjuk őrizni munkatársunk, büszkeségünk, lelkünk igaz barátjának emlékét. De a mi múló életünknél tartósabb emléke lesz az, amelyet elvetett tanítása, az igazság rettenthetetlen vallása és kutatása fog megőrizni apáról fiúra, tanítványainak késő generációiban. Dr. Bodnár Gyula.
