IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1911

I. Szép Ilonka

5

plexiimmal, amely létrehozta és a fejlődés magaslatára vetette. Nem akarom úgy odaállítani ezt a kísérletet, mint egy tipikus példát minden olyan költői olvasmány számára, amelyből elméleti tanulságot akarunk levonni. Ez az eljárás épen megtagadása volna mindannak, amire előbb rámutattam. Ha valamire, hát épen arra szolgáljon tanulságul, mennyire nem kell a nagyobb költői alkotásokat elméleti igazságok kedvéért agyonmagyarázni, mikor időnként egy-egy ilyen kisebb mű is alkalmas arra, hogy a legkülönbözőbb elméleti kérdésekkel kapcsolatba hozzuk, ügy képzelem, hogy ez a fejtegetés egy kis elméleti állomáslegyen azután, hogy a tanuló megismerte és élvezni tanulta a magyar romanticizmus leghatalmasabb alkotásait, Vörösmarty époszait és kortársai műveit — anélkül, hogy eddig a legkisebb elmélettel megzavarták volna. A költemény tárgyalása a feladat természeténél fogva egyoldalú lesz tehát, de a lehető legrészletesebb. A Szép Ilonkát ekkor már bizonyára minden tanuló jól ismeri, mindegyiknek szívéhez nőtt annyira, hogy egy ilyen terjedelmű elemzés mellett se veszítse el szere- tetét iránta és legalább némi érdeklődést tanúsítson ahhoz a chaoszhoz, amely születését megelőzte.1) Megjegyzem még, hogy dolgozatomat nem kész előadásnak tekintem, hanem egy olyan megbeszélés kidolgozott gondolatmenetének, melynek egyes eredményeit a tanulókkal való közös munkán állapítjuk meg.

Minden költői alkotásnak végső forrását a költő lelkében, emlékezeti képei, élményei között kell keresnünk. Gyulai Pál a Szép Ilonkához írott jegyzeteiben említi, hogy „a költeményből először a III. rész végső strófájának e két sora volt készen:

Hervadása liliomhullás volt:

Ártatlanság képe s bánaté.

E két sor sokáig zsongott Vörösmarty lelkében, amint maga beszélte többeknek, míg lassanként az egész költemény megalakult.“ Egy melancholikus érzés kifejezése ez a két sor, melyben talán nem is gondolt határozott személyre. Megvolt bizonyára ennek is a reális alapja, mint minden képzeleti alkotásnak, talán ismert Vörösmarty egy ilyen leányt és ennek képe tűnt föl előtte; vagy akár olyan emlékezeti kép az alapja, melyből csak a hozzáfűződött érzés, a hangulat maradt meg.

J) A fölösleges idézgetések elkerülésére legyen szabad forrástörténeti tekintetben saját dolgozatomra hivatkoznom: az Egyetemes Pbilologiai Közlönyben, 1910. 231, 1. Ennek kiegészítéseként pedig Gálos Rezső jegyzetére; uo. 1911. 513. 1. és Zolnai Béla cikkére uo. 1912. 489. 1. — Általánosabb szempontokból Riedl Frigyes értekezését használtam fel Vörösmarty Eger című eposzáról (Irodalomtörténet 1912. 103. 1) Továbbá az egyetemi Vörösmarty-előadásáról készült kőnyomatos lapokat. 1905.