IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1911

I. Szép Ilonka

4

bennök (t. i. az olvasmányokban) elsősorban nem irodalom- történeti dátumokat, hanem valami egyebet keres: ember- és világismeretnek, ethikai és eszthétikai hatásoknak forrását. Az olvasmány nem a grammatika, a stilisztika, a retorika, a poétika vagy a historia litterarum aucillája, nem puszta példatár holmi szabályokhoz; ellenkezőleg lélek- és erkölcstani igazságok tárháza, lelki gyönyörűségek, vallásos, erkölcsös, szociális érzések kútfeje a növendék számára és csak másodsorban szabályok elvonására alkalmat szolgáltató médium.“

Az olvasmány tehát elsősorban individuális és csak másodsorban dokumentális jellegű. Azonban épen a legfelsőbb fokon kell az oktatásnak arra törekednie, hogy az olvasmányt ebből az elszigeteltségéből kiemelje, anélkül azonban, hogy említett alapjelentőségét elveszítse. Azt hiszem épen abban csúcsosodik ki minden irodalomtörténeti oktatás feladata, hogy az eddig elszigetelten ismertetett műalkotásokat abba a nagyobb egészbe illessze, amelyben létrejöttek, melynek szerves alkotó részei. Ne legyen az olvasmány a pusztán magában fölbuggyanó forrás, hanem teremtsük meg számára azt a kedves környezetet, a hegyet, erdőt, sziklát, amelyből fakadt. Adjuk meg az olvasmánynak a maga milieujét: hozzuk kapcsolatba az író többi alkotásaival, a kor eszméivel, melyek az írót inspirálták, a kortársak alkotásaival, amelyekkel rokonvonásokat mutat föl; helyezzük bele abba a fejlődésbe, amely létrehozta,- vegyük háttérül azt a kort, irodalmi áramlatot, amelynek gyermeke és tipikus képviselője. Ne szűkölködjék már e fokon egy olvasmány sem minden történeti kilátás nélkül: nyújtson, amennyire lehet, kellő perspektívát, elsősorban saját alkotójának, azután korának, kor- és honfitársainak leikébe. így fejlődjék ki lassanként olvasmányain keresztül a tanuló fölfogása az irodalom jelentőségéről, így vegyen tudomást fokonkint azokról a szellemi erőkről és működésük törvényeiről, amelyek az irodalom fejlődésében szerepet játszanak. Mindez anélkül, hogy tisztára elvont, elméleti fejtegetésekkel vagy újabb és több adattal terhelnék.

Egy ilyen elméleti megvilágításra óhajtanék kísérletet tenni Vörösmarty Szép Ilonkájának elemzésével. Főképen abból a szempontból, mely bepillantást enged a költő alkotó műhelyébe: hogyan vet lángot a költő fantáziája tüzénél az élmény és mint alakulnak, forrnak egybe a legkülönbözőbb alkotó elemek egy új szerves egésszé, a műalkotásba; továbbá tanulságot keresve aziránt, mennyire lehet jellemző egy tipikus műalkotás a költő egész egyéniségére, fölfogására, korára és annak eszméire, törekvéseire, mennyire függ össze bármely műalkotás minden szálával, motívumával azzal az eszmekom-