IV. kerületi (belvárosi) községi főreáliskola, Budapest, 1911
I. Szép Ilonka
14 nyelvének népies zamatjáról. Lássuk csak egy-két jellemzőbb részletét. Nagy Lajos útjában egy falu végéhez ér. Nagy fejér ház volt a falu szélső háza, Oda ment itatni, hogy kizaboláza; Nyitva volt a kapu, azaz nem is nyitva, Hanem a sarkából messze kihajítva. Kétségtelen, hogy más országban nem is lehetünk, csakis Magyarországon. De a magyar vendégszeretet jellemzően szólal meg nemcsak e képen, hanem a házi gazda száján is, amint megpillantja az idegent: „Igen hát, öcsém, de nem addig van ám az ! Ki itt esteledik, bizony itt is hál az.“ Avval hátra inte s előjött egy szolga: „Péter, a lovat kend beköti az ólba, Te pedig, barátom, gyér a házba vélem, Mert nem mégy el innen, engem úgy segéljen !“ „Tetszett e magyar szív a fejedelemnek“, emelte ki maga a költő is : nem a ruha és a név, a szív és a lélek az, ami itt az alakokat magyarrá teszi. Vagy lássuk azt a jelenetet, mikor a király abba a kényes helyzetbe jut, mint Vörösmartynál és Kisfaludy Mátyás diákjában is, hogy önmagát felköszöntse. Aranynál próbára akarja tenni a vendéglátó gazda hűségét; „De négyszem közt mondva, bizony a mostani Királyra is tudnánk sok hibát mondani.“ — „Mit!“ kiált Rozgonyi: „öcsém uram, hallja ! . . . “ S rácsapott öklével a kemény asztalra. íme, a magyar lélek egyenessége, mely kerüli a rágalmazást vagy rosszalást valakinek háta mögött, de ha kell, szemébe vágja az igazságot, akár a királynak is. Emlékezzünk csak a Toldi estéje jelenetére, mikor az apródoktól megcsúfolt vén hős a király elé ront: „Király, ha nem nézném vitézi voltomat, Majd fejedhez verném hét tollú botomat, Másszor megfeddenéd apró kölykeidet, Hogy meg ne csúfolnák vitéz vén fejemet.“ Fölösleges volna az összehasonlítást tovább részletezni, e kis egybevetésből is kitűnik, hogy e tekintetben olyan kiváló költő is, mint Vörösmarty, mennyire elmarad Arany mögött, s ezzel együtt, hogy a magyar irodalom fejlődésében a népies iskolának mi volt a jelentősége a romantikus iskola után.
