Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1939

8

IX., X. században fejlődik ki sajátos vonásaival. Az ókeresztyén művészet gyermeki poézise elvész, a művészet démonisztikus irányba csap át, a hívőt nem annyira a szeretet erejével, mint a túlvilági élet büntetéseivel akarja hitében megerősíteni. Ennek a felfogásnak új kristályosodási pontja támad és ez az utolsó ítélet ábrázolása. Ezeken megjelenik minden borzalmával a pokol, mint új figurák, föltűnnek az ördögök és elkárhozottak, utóbbiak a fájdalom érzésének új képviselői. Eleinte naivak ezek az alkotások, pl. a sátán ölében szorongatja Júdást, az elkárhozottak lángok közt, hordókban ülnek, vagy állnak és arckifejezésük is kezdetlegesen érezteti a kiállott gyötrelmeket. Később már erőteljesebbek és mozgalmasabbak, bár elrendezésük hagyományos és kötött. Krisztus középen foglal helyet, ítélkezésre fölemelt kezekkel, körülötte zavaros összevisszaságban tolonganak üdvözöltek és elkárhozottak. Aránytalanok és a kompozíciót tekintve primitívek ezek a művek; hatásuk ünnepélyességükben, kifejező erejükben kereshető. A művészek igyekeznek megragadni a szenvedést a bűnhődők arcán.

Természetesen tovább fejlődik a megfeszítés ábrázolása is, az érzés ereje egyre fokozódik, a drámai vonás mélyül s mint pl. a wechselburgi feszületben, egyéni ízű. poétikus alkotásokat is tud teremteni.

Az egyéniség uralomraj utása a gótikát követő korban következik be teljesen, melyet renaissancenak szoktunk nevezni. A középkor vallási rajongása csupán a tartalmat kereste műalkotásaiban, de a renaissance emberének ókori műveltségén nevelkedett lelke már a külső tökéletességet is összhangba akarja hozni ezzel a kifejezéssel. Ez a vágy teremti meg az új művészetet, elsősorban Olaszországban, ahol sohasem szűnik meg teljesen az antik emlékek hatása. Bár a vallásos tárgykör még mindég uralkodik, új szellemmel telnek meg ugyanazok a jelenetek, földközelségbe jutnak a hit szent alakjai, emberi szépséget és gyakran emberi pompát öltenek magukra. A művész kilép névtelenségéből, szabadon festi és faragja képzeletének teremtményeit, úgy, ahogyan ő látja és érzi.

Azt lehet mondani, hogy a középkort csak Jézus isteni lénye érdekelte, és szenvedésének történetéből csak a megfeszítést tartották érdemesnek a művészi feldolgozásra. A renaissance egyre több figyelmet szentel Jézusnak, mint valóságos embernek s a művészetben gazdagon kiaknázzák emberi megaláztatásának, gyötrelmeinek minden állomását. Különösen Németországban keletkeznek egész passió-sorozatok, köztük a legismertebbek Dürer passió-képei. Nem véletlen az sem, hogy a renaissance karolja föl és teszi vallásos áhítat tárgyává a keresztlevételt és Krisztus siratását. Éppen a művészi érdeklődés földibb iránya fordítja a figyelmet a halott Megváltót körülvevő emberi fájdalom felé. Krisztus vergődése a keresztfán az emberiség bűneit megváltó Istenember szenvedése, a legmagasabb célt szolgáló fájdalom, melyre bűntudattal és kicsinvségének érzésével tekint föl a hívő, a keresztlevételeken és ú. n. Pietákon az édesanya és a tanítványok gyásza a mi emberi szívünk bánatával rokonabb.