Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1939
7 Menelaos és Patroklos szoborcsoportja áll előttünk. Menelaos meg akarja menteni a csatatérről barátja tetemét. Elszántan, félelmet nem ismerőén néz a távolba, mindenkivel megvívni készen, aki feltartóztatni merné; a bajtársát vesztett harcos el nem lágyuló, zord férfibánata tükröződik arcán. Ezt a változatos tárgykört, melyből most csupán néhány jellemző alkotást emeltem ki, szorosan összefogja a görög művészetet betöltő szellem, a testi és lelki szépség keresése. Legrealisztikusabb alkotásaikban sem zavarja semmi azt az odaadást és gyönyörködést, mellyel szemléletükben elmerülünk. Ennek a hatásnak titka az alakok csodálatos szépsége, a kompozíció és mozdulatok tökéletes összhangja és mindenekfölött az, hogy ezeket az alakokat a szenvedés nem fosztja meg nagyságuktól, fenségük csorbitatlan marad, mint a tragédiák hőseié, szenvedésük fölemel. A görög művész megteremti a fájdalom eszményét a halhatatlanság számára. Róma népe józan és valóságkereső. Szívesen elgyönyörködik a görög alkotásokban, művészetkedvelésével sokat megment a pusztulástól, másolásokkal sokat a feledéstől. De a római szellem, ha művészetet teremt, abban is krónikát keres, történelmi események megörökítését követeli, emberek élethű arcmásait várja. Eredeti római művekben legföljebb a portrékon találkozunk a fájdalom érzésével egy-egy ábrázolt személy szomorú, vagy elgyötört arckifejezésében. Itt-ott akad tragikus vonás a történelmi tárgyú művekben is, de ez szórványos jelenség. Soha olyan hasadás nem történt a művészi felfogásban, mint a keresztyénség elterjedése idején. Űj művészet keletkezik már a Kr. u. első századokban s ez ellenkezője mindannak az ideálnak, melyet az ókor megteremtett és követett. Egy szempont vezet mindent: a hit szolgálata s ebben a törekvésben alárendelt szerephez jut a mű alkotója, névtelen a művész, egyedül a tárgy uralkodik. Századokon át kizárólag vallási értékek kifejezője lehet a művészet s ezért a középkorban teljesen spirituális jellegű; a test, a külső csak annyiban érdekli, mint a vallásos gondolat tolmácsolója. Nem a gondolat megnyilatkozásának mikéntje a fontos nekik, hanem maga az örökkévaló gondolat. Természetes, hogy a keresztyén művészetben a fájdalom ábrázolásának kiapadhatatlan forrása elsősorban Krisztus kínszenvedése és halála. Érdekes azonban, hogy ez a tárgy aránylag későn kezdi foglalkoztatni a művészeket. Az ókeresztyének derűs, tiszta világában a képek és szobrok inkább az öröm és csoda hirdetői, Krisztus mint jó pásztor és tanító jelenik meg. Szenvedését és halálát az első századokban történelmi eseménynek tekintik. Később világszerte csodálatos költészete támad a keresztnek. Augustinus kezdi méltányolni a megfeszítettet, aki — mint írja — „megaláztatásában ellenállhatatlan hatást tesz, alacsonyságunkra mutat, példája a türelemnek, halála büszkeség elleni orvosság”. A művészettörténet a középkorban kétféle művészetet ismer, ókeresztyént és ú. n. középkorit, utóbbihoz sorolva a románt és gótikát. Valóban, az a szellem, melyet középkorinak nevezünk, a
