Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1939
17 Wilson szerint — benne és költészetében együtt vannak mindazok a jellegzetességek, melyeket a tájegységek szűk keretei fölé emelkedett általános amerikai embertípus elengedhetetlen ismérveinek érzünk. Ha Wilson megállapításának első része helyes, mely szerint Lowell a legamerikaibb amerikai, akkor ennek feltétlenül ellentmond állításának az a fele, mely szerint az általános amerikai embertípus elvont fogalmát legjobban megközelítő ember okvetlenül tájegységek szűk határai fölé emelkedik. Ugyanis Lowell minden egyes sorából az „északi” ember szól hozzánk, aki elkeseredetten küzd a „dél” politikája és gazdasági berendezkedése ellen, mely utóbbinak létfeltétele az embertelen és idejét múlta rabszolgaság. Lowell a rabszolgaság elleni küzdelem szolgálatába állítja egész költői munkásságát. A „nevetséges” összes fajtáját, a komikum, humor és szatíra összes fokozatát felhasználja célja elérése érdekében. A mexikói háborúból erősen megrokkantan hazatérő Birdofredum Savin keserű gúnnyal állapítja meg, hogy az ilyen félember, mint ő, már csak politikusnak jó; igen ám, de mint politikus nem érvényesülhet, mert hisz nem „déli” ember, sőt ami még nagyobb baj, nincs egyetlen egy fekete, de még barna, vagy sárga rabszolgája sem. Lowellt még Mark Twain is humoristának nevezi, pedig ezek után bizonyára, annak megállapításán kívül, hogy Lowell szatirikus, minden további szó fölösleges. A lelkűiét, melyből ez a költészet fakad, a szatirikus lelkülete, aki helyenként a humorista eszközeivel dolgozik. Bret Harte iskolapéldája a 19. sz. azon amerikai íróinak, akiknek költészetéhez az amerikai táj, amerikai élet és az amerikai embertípusok szolgáltatják ugyan a tárgyat, művészi eszközök tekintetében ellenben önállótlanok, nagy angol írók módszereinek szinte szolgai utánzói. Harte angol írók könyvein nevelkedett és ezek közül is Dickenset választotta tanítómesteréül. Mint Dickens műveiben, nála is kevés vonással megrajzolt típusokat találunk, akiket azután különböző helyzetekbe állít, avval a célzattal, hogy a humor és pátosz érzéseit keltse az olvasó szívében, könnyet és mosolyt varázsoljon az arcára. A dickensi módszer alkalmazása azonban túlságosan tudatos Bret Harte-nál. Nem két hasonló lelkialkatú ember lelkületének azonos módon való spontán megnyilatkozásáról van itten szó, hanem az egyik fél módszerének a másik fél részéről való őszinteség nélküli, kizárólag észbeli meggondolásokból fakadó utánzásáról. Ez az oka annak, hogy Bret Harte „The Luck of Roaring Camp” és még egy néhány ügyes, a kaliforniai határvidék európai számára szinte exotikumnak ható életét bemutató elbeszélése ellenére is csak másodrendű amerikai író. Eddig is időrendben foglalkoztunk a 19. sz. humoristáival és szatirikus íróival. Minthogy ezt az időrendi sorrendet a továbbiakban is meg akarjuk tartani, most egy néhány szót a „nyugat humoristái” néven ismert írócsoportról kell szólanunk. Nem haladhatunk el mellettük szó nélkül, mert hiszen a „humor” szó már elnevezésükben is benne van. Az első kérdés, melyet itt meg kell vizsgálnunk az, hogy a „nyugat” emberéről (a szó legszorosabb értelmében vett pionírról) elképzelhető-e a megnyugvás, a meglevő állapotokba, 2
