Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1937

12

gatója ; a törvényszéki orvosi vizsgálóbizottság tagja, majd elnökhelyettese ; az igazságügyi orvosi tanács tagja, 1927. óta egyetemi rendkívüli tanár. Emellett állandóan nagyszabású elméleti munkásságot is fejt ki : magyar, német és francia nyelven jelennek meg munkái.

Ezek közül nevezetesek: A színlelés érdekesebb esetei, Az epilepsziások bűncselekményei, Törvényszéki elmekórtani vizsgálati módszerekről, Adatok a tanúvallomások pszichológiájához és még annyi más, önállóan és tudományos folyóiratokban megjelent műve. írásában és szóbeli előadásában is mindig világos, szabatos, választékos. És hogy ezt a sokoldalú idegorvosi munkásságot milyen lelkiismeretességgel végezte, milyen szakértelemmel és alapossággal folytatta, azt mutatja Lázár igazságügyminiszternek 1937. június 15-én kelt elismerő irata, melyet Németh Ödönnek az elmegyógyintézet igazgatói állásából való nyugalombavonulásakor hozzáintézett, s melyben többek között így szól: „Méltóságod az igazságügyi szolgálatban 40 évet meghaladó működése után kiváló hivatali működésre tekint vissza a törvényszéki elmekórtan terén külföldön is elismert kimagasló szaktevékenységet fejlett ki, felelősségteljes hivatali állásával járó kötelességeit mindenkor a legnagyobb odaadással és hűséggel teljesítette. Különösen a m. kir. országos Megfigyelő- és elmegyógyintézet fejlesztése körül kifejtett fáradhatatlan tevékenységéért őszinte köszönetemet és elismerésemet fejezem ki."

Egyik 1899. óta vele együtt működött orvos kartársának véleménye szerint igen szorgalmas volt, az orvosi szakvéleményeket meggondoltan és higgadtan szerkesztette, felismerte és merte megmondani az igazságot. Bámulatos emlékezőtehetsége volt, különösen nevek irányában. 10—15 éves esetek legapróbb részleteire is pontosan emlékezett. Kitűnő emlékezetét bámulatos szorgalommal rendbentar- tott irattárával támogatta. Lakásán ma is ott található minden szak- véleményének gondosan készített másolata.

Lelkének kisugárzása, legbensőbb énjének megnyilatkozása nagy elődjéről, Moravcsikról, az elhunyt tudós tiszteletére 1926-ban kiadott Emlékkönyv-be írt méltatása. Ebben szinte önvallomást ad, amikor az orvosi hivatásról nyilatkozik. Bátran tekinthetjük Németh Ödön e megemlékezését önmagára nézve is jellemzőnek, annál is inkább, mert sokan, kik mindkettőjüket ismerték, hangoztatták kettőjük egyéniségének hasonlóságát: tudásuk mélységét, megfigyelőképességük élességét, összefoglaló észjárásuk világosságát, továbbá csendes, szerény modorukat tekintve. E tulajdonságoknak megemlítése mellett kiemeli nagy elődjéről, hogy önerejével emelkedett, s csak oda állt, hová önereje állította. Kifejti, hogy Moravcsik számára is a kötelességtudással teljesített munka öntudata és a derék emberek elismerése volt a legnagyobb jutalom. „Izzó magyarság, fajszeretet, egyházszeretet, az emberiség jobbá és tökéletesebbé tevése volt Moravcsik életcélja,“ mondja Németh Ödön. S kiről mondhatnék el mi több joggal ugyanezt, mint legméltóbb tanítványáról, Németh Ödönről ?

E hivatalos, tudományos és szakvélemények mellett végül idézzük kiváló orvosi működésének legszívhezszólóbb bizonyítékait, néhány levél részletét abból a hatalmas gyűjteményből, melyet a