Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1935

Laplace Napját a térben egyedülállónak képzelte, még legközelebbi szomszédjai is túlmessze voltak ahhoz, hogy bármi módon befolyásolhassák. Azonban egy a térben egyedül álló csillagnak nincs olyan fejlődési lehetősége, amely a Naprendszer keletkezését megmagyarázná. Ha pedig azt találjuk, hogy egy egyedül álló csillag magától nem hozhat létre naprendszert, akkor természetszerűen annak a vizsgálatára térünk át, hogy mi történik azokban a ritka esetekben, amidőn a csillag fejlődése egy második csillag szoros közeledése folytán más útra terelődik. 1880-ban Bickerton, Buffon gondolatából kiindulva feltette, hogy a Naprendszer a Napnak valamely más csillaggal történt összeütközése következtében keletkezett. Ügy képzelte, hogy az összeütközés következtében előállott töredékek egy harmadik ködszerű testet alkottak, melynek kondenzációiból keletkeztek a bolygók. Kimutatta, hogy az ellenállás, amellyel a bolygók az őket körüllevő ködben való mozgásuk közben találkoztak, miként alakította pályájukat köralakúvá. Tíz évvel előbb Proctor R. A. angol író hasonló gondolatokat hangoztatott, de kevesebb határozottsággal. 1905-ben Chamberlin és Moulton, chicagói egyetemi tanárok ugyanezeket az eszméket, de módosított formában „Planetezimal Hypothezis” néven hirdették. Elvetvén a tényleges összeütközés gondolatát, feltették azt, hogy valamely elvonuló csillag a Napon hatalmas árapályt idézett elő, ami azt eredményezte, hogy a Nap rendes kilöve- lései időlegesen rendkívül hevesekké váltak; feltették, hogy a kilövelt anyag szokatlan magasságig emelkedett és kis szilárd testekké, ,,planetesimal”-okká (bolygórészekké) sűrűsödött, amelyeknek egyesüléséből alakultak végeredményben a bolygók. Ez az elmélet azonban nem magyarázza meg azt, hogy miért kísérik holdcsaládok a nagyobb bolygókat.

Üjabban J. H. Jeans angol egyetemi tanár állított fel koz- mogóniai elméletet; ezt a tudomány mai álláspontja szerint a Naprendszer keletkezésének legvalószínűbb magyarázatának fogadhatjuk el. Jeans árapályelmélete szerint, ha két csillag vagy mást test egymás mellett összeütközés nélkül elvonul, úgy elsőleges hatásként mindegyiknek a másikon árapályt kell előidéznie. Minél szorosabb a megközelítés, annál nagyobb lesz az árapály, bár ennek a körülménynek némileg függenie kell attól a sebességtől is, amellyel a testek egymás mellett elhaladnak, minthogy ez határozza meg azt a időtartamot, amely alatt a csillagok egymást befolyásolják. Az árapályhatás következtében a kisebb csillagból a nagyobb csillag hatására hosszú gázkar nyúlik ki. Ez a kinyúló kar vagy anyagrost eleinte összefüggő szerkezetű, majd benne kondenzációk képződnek, ama hatóok folytán, amelyet „gravitációs instabilitás” néven ismernek. A kondenzációk közül a kisebbek szétszóródnak, ellenben a nagyobbaknak a sűrűsége fokozatosan nő mindaddig, amíg végül a rost számos különálló csomóra esik szót s megszületnek

13