Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1926

melynek javáért munkálkodni tartozik. Ma, a világkatasztrófa tanulságai után, alá is hanyatlott az individualizmusnak a napja és láthatóan oly kor felé haladunk, melyben a kollektivizmus lesz az uralkodó. Ezt mutatják a politikában az antidemokratikus áramlatok: Mussolini Olaszországban, Primo de Rivera Spanyol- országban, Musztafa Kemal Törökországban, Lenin Oroszországban, hol a képviselőtestületeket a diktatúra váltotta fel; ezt mutatják mindennemű nemzetközi áramlatok: Népszövetség, vallási világkongresszusok, Páneurópa stb. és végül saját országunkon belül a számos társadalmi szervezkedés. De ez nem jelenti azt, hogy Ibsen elavult volna, legfeljebb egyben-másban az. De mint az individualizmus prófétájának is megvan az az érdeme, hogy magunkbaszállásra, a sok képmutatás és konvencionális hazugság, elvtelenség alá rejtett igazság napfényre juttatására int és ezzel egy szebb, erkölcsösebb jövőt segít előkészíteni. Individualizmusát a nőkérdés terén sem tagadja meg és állásfoglalása különös érdekességet kölcsönöz Ibsennek a mi szemünkben. Síkra száll a nők jogaiért, az öregedő leányoknak is fényes elégtételt szolgáltat, de azért ne gondoljuk, hogy a szélső féminislák közé tartozik. Nagyjában az az álláspontja, amit Madách oly szép szavakkal hirdet nagy tragédiájában. Tehát szerinte is a nőnek, az a hivatása, hogy a férfinak magasabbra való törekvését ápolja. Ezért nem a Nórában mondta ki az utolsó szót, pedig hányszor támadták érte 1 Nem az a nő az ő ideálja, ki a férjét és gyermekét elhagyja, de igenis azt követeli, hogy a nőnek is erkölcsében felelős egyéniségnek kell lennie és azért máskép kell nevelni, mint eddig történt: nevelni kell hitvesi kötelességeinek megismerésére. Ideálját tulajdonképen „Kis Eyolf“-ban fejezi ki. A házastársakat itt csak érzéki szerelem kötötte össze, azért vesztették el gyermeköket, a kis, törékeny Eyolfot. De a veszteség magokra eszmélteti őket. Rita asszony is érzi most, hogy le kell győznie primitív természetes ösztönét és az élet útjain állandóan felfelé kelt tekintenie a magasba, föl a csillagokhoz, a nagy csöndesség felé és dolgozni önzetlenül másokért. Csak utolsó két darabjában mond le Ibsen erről is : a nőben való hitéről. Itt a nő nem nemtője a férfinak, hanem ellensége, úgy hogy „Ha mi, holtak, feltámadunk“ c. darabjának Irénéje közel áll Hebbel nőalakjaihoz. A költő hangulata teljesen elsötétül, ítéletet mond pályájáról és úgy látja, hogy nem volt érdemes egy életet a művészetnek feláldozni. Ezzel a szomorú akkordIV