Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1926

Ibsen emlékezete.

(Részletek az 1928 február 25-én tartott előadásból.)

bsen kétségen kívül új korszakot kezd a modern dráma történetében azzal, hogy mélyen álélvén korunk lelki meghasonlottságát, modern eszmékből, a mai polgári élet problémáiból építette fel tragédiáit és ezzel a tragikum új faját alapította meg. E mellett mintegy betetőzi a franciáktól (Dumas Fils, Augier) divatbahozott probléma vagy tézis drámát, mert az ott felvetett napikéidések nála életkérdésekké válnak, alakjai pedig nem színházi bábok vagy elmés és ékesen szóló raisonneur-ök, mint a franciáknál, hanem igazi húsból, vérből való emberek. És nemcsak tartalmi, hanem formai, technikai szempontból is korszakalkotó. Rendkívül összeszoritja a cselekményt, többnyire csak a katasztrófát jeleníti meg és bámulatos ügyességgel tárja fel a szükséges előzményeket. Ezen felül világos, zárt szerkezetök van drámáinak, epizód, kitérés nincsen, hanem minden jelenet a végső célt támogatja. A hatást fokozza, hogy gyakran kapcsolatot teremt a szereplők lelki élete és a díszletek közt.

Ibsen továbbá a monológot és az u. n. „félrebeszélést“, mint természetellenest, elveti és csak a dialógusra szorítkozik, mely rövid, jellegzetes, élénk és igy a való élet színét nyomja darabjaira. — Természetes, hogy nem egyszerre szökött fel erre a magaslatra. Testi-lelki nélkülözésekkel telt ifjúság, keresések, tévelygések, félreértések és bukások kálváriája után lett a drámaírás fejedelme, a „Koronátlan wiking király“. Fejlődésében legalább három fokot szoktak megkülönböztetni. Első, romantikus korszakában eleinte Norvégia mondaköltészetéből merít, majd

II