Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1923

5

így nem tudott hatni sem Jósika, sem Eötvös, sem Kemény. Még a kiegyezés után is jó ideig egy színvonalon marad Jókai. Csak a kilencvenes évtk közepén áll be lassan a fordulat. Munkakedve, leleményessége, termékenysége most sem csökken ugyan, de más, realisztikusabb légkör alakult körülötte, a jelennek élő nemzedék nőtt fel és komolyabb versenytársak is jelentkeztek a láthatáron. De ezt Jókai nem akarta elismerni. Ö úgy érezte, hogy haladt a korral. „Miért volnék én idealista — úgymond — s miért volnának realisták csak azok, akik Balzac és Zola iskolájába tartoznak ? Hiszen igaz, hogy furcsa dolgokat is irtain össze, de a munkáim összes tömege egy nemzet életét igyekszik híven, a valóból ellesetten visszaadni. Én egész hajlamom szerint realista iró vagyok s azt mondom, hogy ilyen a valódi élet, csakhogy én ezer ember között találtam 50 olyan alakot, ki képviselője a rossz szenvedélyeknek, de találtam 500-at olyat, akinek jelleme a mindennapin felülemelkedik.“ Milyen jellemző nyilatkozat! Csakhogy ő meg ha akar sem tud realista lenni. Kitűnő példa rá a Gazdag szegények c. regénye, melynek színhelye egy külvárosi rozoga ház tömeglakása, tehát igazi Zola-féle milieu, csakhogy csupa becsületes és boldog ember lakja ! A főrangú förtelmes légkörből menekült gróf leány itt a tiszta erkölcsi levegőben nyeri vissza hitét és életkedvét. És nem fogyatékossága, hanem dicsősége a költőnek, hogy haladó kora ellenére is megmaradt idealistának — utolsó lehelle- téig. Hitt az emberekben és legfökép hitt a nemzetében. Halála évében kezdődött a magyar politikai láthatár elsötétülése és a haldokló költő mégis azt mondta Beöthy Zsoltnak : Lesznek még nekünk vigabb napjaink is... Úgy halt meg amint élt: rendületlen hittel, rózsás optimizmussal.

Jókai minden izében eredeti tehetség. Nemcsak óriási termékenysége mutatja ezt, hanem egyéb jeles tulajdonságai. Voltak nálánál nagyobb regényírók a világirodalomban, de jobban elbeszélni egyik sem tud. Mindent, amit föltalál, utolérhetetlen művészettel tudja elmondani. Ő ezt a sajátságát a magyar nyelvre hárította, mert szerinte »magyar nyelven írni annyi, mint hegedűművésznek a stadivarín játszani«. Hát bizonyos, hogy ezt a hangszert senki sem tudja úgy kezelni, mint ő, még Vörösmarty sem. Ezért kétségbevonhatatlanul az a sokszor kiemelő irodalom történeti érdeme, hogy uj stilt teremtett a magyar elbeszélő prózában, aztán, hogy páratlan termékenységével állandó olvasó közönséget hódított neki és dicsőséget szerzett a magyar névnek a világirodalomban. De emberi és irói egyéniségének legvonzóbb tulajdonsága mégis tüzes magyarsága. Ez az ember nevelte és táplálta