Evangélikus Leánygimnázium, Budapest, 1923

Jókai emlékezete.

(Részletek az 1925. febr. 21-iki ünnepen tartott emlékbeszédből.).

Trianon óta vaskos fekete éjszaka nehezedik ránk... És ebben a kísérteties sötétségben, ebben a * fojtogató ködben hirtelen felgyulladnak a magyar csillagok és biztatóan ragyognak felénk: Petőfi, Madách, Jókai — azt a reményt öntve szivünkbe, hogy az a nemzet soha nem hal meg, melynek irodalma van. Hiszen ezt a nemzetet már egyszer, a XVlll-ik században, mikor halni készült, irodalma mentette meg és ma ugyancsak az irodalma, költészete van hivatva arra, hogy a 7 országra szétosztott magyar töredékekben fenntartsa a nemzeti egység és szolidaritás tudatát — a boldog egyesülésig. ..

És ma Jókait ünnepeljük, e letört nemzet talán legdiadalmasabb fiát és nagyra hivatottságának legtüzesebb szószólóját, azt a Jókait, akit 21 esztendővel azelőtt elvesztettünk és akit most mintha visszakaptunk volna a gondviseléstől, de minden földi salaktól megtisztultan, mintegy eszmévé finomultan.

De midőn Jókairól, az irói egyéniségről, a költőről akarok megemlékezni, úgy érzem magam, mint az az ember, aki elé oly sok fényes látnivaló tárul egyszerre, hogy káprázó szeme nem tudja, miben gyönyörködjék legelőször.

A természet oly pazarul díszítette őt fel adományaival, hogy ember legyen, aki itt el tud igazodni és fényes tulajdonságait egységbe foglalni. Miről is szóljak, Jókairól a regényíróról, a drámaíróról, a szónokról, a humoristáról, a lapszerkesztőről, a mesemondóról, a kertészről, avagy az okkultistáról ? Annyit talán a hevenyészett felsorolás is bizonyít, hogy itt oly óriási termelő erő előtt állunk, melyet elsősorban »hódolat illet meg, nem bírálat.«

Kétségtelen, hogy Jókai igazi lángelme, akinek nagy küldetése volt és van ma is nemzete életében ép költői működéséből kifolyólag. Nincs ember, aki ellent tudna állni Jókai megvesztegető varázsának. Sok fényes tulajdonsága mellett meg van az az adománya, hogy mindig szeretettel ir és ezt a szeretetet át tudja