Szent Benedek Gimnázium, Budapest, 1947

4 'Az Upám rég porlad már a temetőben, az Ő kezét sohasem foghatom meg többé. De huszonöt éve érzem ezt a másik, felém nyúló kezet, ahogy éreztétek Ti mind, valamennyien, öreg diákok, akiknek nevében szólok a rendhez, mely nevelt bennünket. Volt idő, amikor tehernek éreztük ezt a szelíd és szigorú kezet, volt idő, amikor el akartuk lökni, forrongó évek forró és nyugtalan napjai idején és ez a kéz tudott várni, tudott türelmes lenni. Ha vi&sza is húzódott, ott volt a vàllad megett, a fejed felett \— mindig készen arra, hogy simogasson vagy utdmad nyúljon, ha kell... Nemcsak addig, míg írást nem kaptunk, hogy megértünk az élet számára. Feléd nyúl most is, mindig — az Alma Mater keze. Tegnap bennjártam a régi hájban, a gimnáziumban. Mint a hazajáró lélek, mentem végig az ismerős folyosókon. Az osztályokban folyt a tanítás, időnként felhangzott egy vidám, szívből jövő nevetés. Valamelyiktek igen jót mondhatott! Aztán hirtelen nagy csend — szinte láttam a padra hajló fejeket, amint kétségbeesetten bámulnak a nagyhirtelen fellapozott könyvbe, oszálykönyv vagy tanári noteszlap zizegett, elhangzott egy név — és mintha súlya lett volna annak a megkönnyebbült sóhajnak, ami ezt kisérte. Sokáig álltam az ajtó előtt, mint aki elkésett és nem mer bememii. Igen, az élet kirekesztett bennünket innen, most már csak vendégként ülhetünk le a padra, ahol talán még olvasható egy-egy kis haszontalan diák bicskával befaragott neve. Odabenn a tanteremben órát tart az „osztályfőnök úr"... Kedves jó KANDID osztályfőnök úr, akinek élete egy volt az iskola életével, aki ott voltál a magocska ültetésénél és kitartva végig minden viharban, huszonöt év elmultával most láthatod a hatalmas fát, mely a kis csemetéből sarjadt — a 'fiaid visszajöttek Hozzád, visszajöttek Hozzátok! Nem mind! Vannak, akik itthon vagy idegen földben alusszák azt az álmot, amiből nincs felébredés. De akik megmaradtak, egy kicsit megkopva, de a régi szeretettel jönnek köréd és elszoruló szívvel, elrejtett könnyekkel állnak meg Előtted. Krisztus katonájának ez a földi világ nem ád kitüntetést és a hősi munkáért, a mi hálánk és szeretetünk legyen a földi jutalma annak a huszonöt évnek, amit az ifjúságért adtál — és jusson ebből mindazoknak a társaidnak, akik Veled együtt dolgozva velünk és értünk, neveltek bennünket, mi, akik olyan szívesen visszamennénk még egyszer végigélni diákéletünket. Emlékek rajzanak bennem: Izgalmas órák, nagy szekundázásokkal és atyai nyaklevesekkel, (ha nem megy a tudomány!), vidám cserkész-